A patkó nemcsak szerencsét hoz!

A Jókai Színház új évadának első gyermekdarabja A bűvös patkó mind a szemnek, mind a léleknek felüdülést nyújt. A pazar díszletek között egy olyan történet elevenedik meg Juhász Róza rendezésében a színpadon, ahol a barátság és az összetartás mellett a környezet védelmének fontossága is kidomborodik.

Világfa születésnapjának megülésére készül a mesebeli erdő. A rengetegben béke honol, nem űzi egymást a róka és a nyúl, nem kardoskodnak egymással a nagyobb vadak sem. Ebbe az idilli környezetbe érkezik meg Bumburi, a bohóc a cirkuszból, aki festőpalettát és hangszereket is hoz magával, hogy méltó mód ünnepelhessék a jóságos és bölcs fa kerek születésnapját.
Azonban miközben az erdőlakók közös festményt alkotnak szebbnél szebb színekkel, és próbálják a másnapi mulatságra a közös táncot, befut Terribiusz, a gonosz varázsló gyíkszolgáival, és a legsötétebb mágiától sem riad vissza, hogy megfossza az erdőt és annak állatkáit színeiktől, illataiktól és csengő-bongó hangjuktól. De a végső célja az, hogy a Világfát elpusztítsa, és ezzel örökre megbontsa a természet rendjét.

Mikor már nyeregben érezhetné magát, akkor feltűnik a színen a varázslatos fa unokája, Jázmin tündér, aki bár járja a világot, nagyapja születésnapjára természetesen hazatér, és segítőivel borsot tör az öntelt varázsló orra alá.
Jázmin azonban nem tudná mentőakcióját véghez vinni Bumburival, hogyha nem lenne a segítségükre a fa gyökerei között megbújó bűvös patkó, amely képes többek között Terribiusz eszközeit, így mind a varázspálcáját, mind az erdőre veszélyt jelentő fűrészt a gaztevő ellen fordítani. Így a varázsló terve dugába dől, az erdő és lakói visszanyerik színüket és hangjukat, és a Világfa is tovább őrködik méltóságteljesen a rend fölött.

A csillogó és színes díszlet az első pillanattól kezdve magával ragadja a nézőt, és ezután csak tovább sodródunk a történettel a mesék világába, ahol bár jó darabig a gonosz áll nyerésre, de a furfangosság, a barátság, az összetartozás és a nemes célért való küzdelem felülkerekedik minden sötét varázslaton és ármánykodáson.
Az állatmesék klasszikus szereplőin és fordulatain túl a magyar népmesék karaktereit is felismerhetjük a cselekmény folyásában. A legkisebb vándorlegény és a jóságos tündér egyaránt központi szerepet kap Hedry Mária történetében, sőt ők lesznek azok, akik túljárnak a gonosz eszén! A Világfa a felcsendülő dallamok révén is pedig sokakban őseink legendáinak életfáját idézheti meg, amelynek ága magasan az égi szférákba nyúlik, míg gyökerei mélyen megbújnak a föld alatt, és nem mindennapi titkokat rejtegetnek. Olyan titkokat és bölcsességeket, amelyek általában csak végszükség esetén nyilatkoznak meg az arra érdemesek előtt.
A történetben pedig további plusz, hogy a környezet és értékeink védelme is fókuszba kerül, amelyet a legkisebbek, de még a nagyobbak is könnyedebben tudnak a tündérmese elemein keresztül a magukévá tenni.

Aki csak teheti nézze meg a békéscsabai színház mesejátékát, és engedje meg magának, hogy egy órára ismét gyermek lehessen, és kiszakadjon a hétköznapok mókuskerekéből!

Képek forrás: Jókai Színház hivatalos oldala

Mia

Reklámok

Téli napforduló – a fény győzelme a sötétség felett

Bár nem tartozik szervesen az adventi ünnepkörhöz, a kereszténység előtti időkből ránk maradt hagyományfoszlányok mégis ismerősek lehetnek. A téli napforduló ünnepe vagy ahogy a kelták nevezik, Yule számos érdekességet hordoz magában. De más népek kultúrkörében is találkozunk hasonló szokásokkal. Ismerkedjünk meg most ezekkel közelebbről.

A keltáknál a yule szó kereket jelent. Mindez a körforgásra, a folyamatos változásra utal. Ahogy az évszakok követik egymást, úgy jön egymás után a vetés és az aratás, az élet és a halál. Mindezek elválaszthatatlan folyamatok. Yulekor az újjászületést és a fény visszatérést ünnepelték. A kelták ajtóikra örökzöldekből készített koszorúkat aggattak, amelyeket magyallal és fagyönggyel díszítettek. A legendák úgy tartják, hogy a napforduló idején a Tölgykirály győzedelmeskedik a Magyalkirály felett, a fény legyőzi a sötétséget. Ez időtájt Yule-tuskót égettek, Yule-fát állítottak, táncmulatságokat rendeztek és megajándékozták egymást. Így köszöntötték az újesztendőt. A druidák által levezényelt szertartások legtöbbje a fák körül zajlott, még ezekből az időkből származik a fagyöngy alatti csókcsaták szokása is.

Image

Az ókori rómaiak hasonló mulatságokkal ütötték el az időt ugyancsak december 21-e környékén a saturnáliákon. A pogány termékenységünnepet, amely lakomákat, bálokat és egész közösségeket megmozgató fesztiválokat foglalt magába december 17-e és 23-a között tartották. A másik nagy termékenységünnepük, a Legyőzhetetlen Nap sokban összecseng a Mithrász-kultusszal. A mitikus alak a hagyomány szerint hosszas küzdelem után december 21-én győzte le a sötétséget jelképező bikát. A fárasztó csata után a nappalok hosszabbodni kezdtek, az éjszakák rövidültek, és a fény visszatért az emberek szívébe is.

A feljegyzések szerint I. Gyula pápa december 25-ére helyezte az újjászülető fény ünnepét időszámításunk szerint 350-ben. A rossz nyelvek szerint így igyekezett a pogány elemeket kigyomlálva további tartalommal megtölteni a keresztény karácsonyi ünnepkört, melyben a “világ világossága” nem volt más, mint a szűztől születő kis Jézus, a Megváltó.
Ha már itt tartunk, érdemes kicsit megvizsgálni a mi karácsony szavunk is. Nagyon érdekes, hogy a mi honfoglaló őseink még a keresztény vallás felvétele előtt fát állítottak, amelyet pazarul feldíszítettek. A nagy fa ágaira apró csillagokat és gömböket helyeztek, a tetején kapott helyet egy nagyobb csúcsdísz, egy csillag. A napfordulókor fehér kerecsensólymot is röptettek, mely a megszülető fényt jelképezte az ő köreikben is. A fa a kutatók szerint a világfával volt egyenlő, a kerecsen szó pedig átalakult kissé, és nálunk a kereszténység legszebb ünnepének neve innen eredeztethető.

Image

Azonban ezzel még nem ért véget a különböző népek kultúrköreiben tett kalandozásunk. Legközelebb az ünnepi asztal fogásait és terítékeit közelítjük meg kicsit másabb szemszögből.

Mia