Kitörni az ördögi körből

A negyvenkettedik széken ülő nő című monodráma Tarsoly Krisztina főszereplésével görbe tükröt tart napjaink társadalma elé. A Jókai Színház a november 11-i premiert követően február 14-én és 15-én tűzte ismét műsorra a Tallér Edina írásából készült művet, amely a budapesti közönséget is magával ragadta már az év végén.

face_cover_a_42_szeken_ulo_no

A Stúdiószínházban elevenedett meg egy olyan történet, amely napjaink népbetegségeiből jócskán merít. A főhős, egy fiatal nő, aki sok kortársához hasonlóan keresi mind önmagát, mind a boldogságát. Egy évtizede napról-napra ugyanazt a monoton munkát végzi egy istállószerű irodában, jóformán alig van magánélete, és folyamatosan aggódik beteg édesapja állapota miatt.

A történet helyszíne a főhős munkahelye vasárnap délután, ahová lelkesen bejár takarítani. Bár nem vallja be magának, talán csak a lelke mélyén, de ez a túlbuzgóság is csak egy menekülési útvonal. Addig sem kell otthon a négy fal között ücsörögnie a kórosan elhízott édesapjával, aki már ki sem tud mozdulni a lakásból.
A másik ilyen egérút ingerszegény életében a futás, amely viszont bár egy időre kikapcsolja akárcsak a zenehallgatás vagy a fotózás, de ez is csak tüneti kezelésnek bizonyul. Mert hiába a rendszeres mozgás, hogyha a vágyait meg nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében lenyeli.
Amikor idegesen a gyomrához kap, és ostorozza önmagát, hogy megint mindent összeevett, és megkönnyebbülésként beszél arról, hogy a hányás/hánytatás ilyen esetben felér nála a „megtisztulással”, akkor már sejthető, hogy kezdődő bulimia elevenedik meg előttünk egy enyhébb formájában (falásroham helyett a beteg „csak” összeeszik mindenfélét).

img_9602_0

A bulimia és az anorexia az egyéb lelki eredetű evészavarokkal együtt napjainkban gyakori diagnózisok fiatal nők nagy százalékánál. Ez nem is csoda, mikor egy sor elvárás tornyosul a gyengébbik nem tagjai fölé.
A divatlapok és általuk a társadalom is elvárja, hogy egy nő legyen csinos, ápolt, szexi. Egyszerre legyen a topon mind a magánéletében, mind a munkahelyén, de mellette legyen összeszedett, és ha épp leszakadni készül rá az ég, akkor is fessen úgy, mintha a skatulyából húzták volna elő. Mindez azonban csak elérhetetlen álom marad, a tökéletességre lehet törekedni, de sosem mondhatjuk azt ki, hogy az életünk minden területe maga a megtestesült tündérmese. Aki ezt álltja, az hazudik!

Ugyan csak jól ismert jelenség, a csontig lerágott pozitív megerősítsek mantrázása úgy, hogy közben egy percig sem hisszük el azt a nemes gondolatot, amelyet mormogunk az orrunk alá. Így mit sem ér azonban a programozás, és az elmaradó változás csak továbberősítheti a gyengébb jellemekben a „lúzerség”, az örök vesztesség érzését.
A társas magány jelensége ugyancsak felkavaró a történet folyásában. A mondhatni antihősnőről végig süt, hogy nem mer kapcsolatokat építeni, pontosabban bagatell kritériumokhoz köti egy-egy barátság vagy ne adj isten ismerkedés kezdetét. A pszichológusok és a pszichiáterek órákat tudnának ezekről a mazohista, általában „majd akkor” kezdetű téveszmékről mesélni.

img_9824_0

A Gerner Csaba által színpadra állított mű hemzseg a túlzásoktól és a túlkapásoktól, de épp ezekkel igyekszik felhívni a nézők figyelmét arra, hogy milyen torz, skatulyázós világban élünk, ahol az számít kívül állónak, aki felvállalja az igazi arcát!
Szegény lánytól úgy veszünk búcsút, hogy tudjuk, másnap találkozni fog a főnökeivel, akik az utóbbi hetekben már megváltak a negyvenötödik, a negyvennegyedik és a negyvenharmadik széken egykor helyet foglaló kollegáktól. A főszereplőnk pedig a negyvenkettediken ücsörög, szinte tehetetlenül, miközben a címkéi és téves hiedelmei miatt elszalad mellette az élet és megannyi lehetőség!

Pedig csak egyszer kell felnyitni a szemünk, és megemberelve önmagunkat, kezünkbe venni a sorsunk irányítását!

Képek forrása: jokaiszinhaz.hu

Mia