Nagy Gyöngyi: Nem szabad elfelejteni mi történt november 4-én

Október 23-án az 1956-os forradalom kitörésére emlékezünk, november 4-én pedig elgyászoljuk annak vérbe fojtását. Nagy Gyöngyi történésszel, a Szőnyi Benjámin Református Általános Iskola tanárával 1956 ismert és kevésbé ismert nőalakjairól és a forradalmi történések viharsarki vonatkozásairól is beszélgettünk. De érintettük a Budavári Polgári szalon eseményét is, amelyen a vásárhelyi történész Wittner Máriával, egykori szabadságharcossal beszélget majd.

Fotó: Ács Helga/Vásárhely24.hu

Viharsarki Kanapé: Míg október 23-a a forradalom kitörésének ünnepe, addig november 4-e annak leveréséről szól. Utóbbi emlékezete mennyire van jelen a mindennapjainkban?
Nagy Gyöngyi:
Sokkal kevésbé tudják az emberek, hogy mi is történt ezen a napon, nem is kötik nagyon ’56-hoz, azt is mondhatnánk, hogy elsiklanak fölötte. Pedig nem szabad elfelejteni, hogy ezen a napon foszlottak szerte a remények a szabadságot illetően, amiért október 23-a óta nagyon sokan harcoltak, a fővárosban, és a vidéki városokban egyaránt. Sok visszaemlékező elmondta, hogy november elején még szervezkedtek, még nemzetőrséget akartak felállítani, de amikor a szovjet tankok november 4-én hajnalban elözönlötték az országot, akkor mindenki tudta, hogy minden további próbálkozás hiábavaló. Nagy Imre is ezen a hajnalon mondta el híres rádióbeszédét, bár amit mondott, az korántsem fedte a valóságot.

VK: Mennyire ismeri korunk embere ezeknek a történéseknek a háttérembereit: a fegyvert ragadó nőket és gyermekeket?
NGy:
Ma már egyre jobban benne él a köztudatban, hogy az ’56-os forradalomban mindenki részt vett, akinek fontos volt a szabadság, és ez alól nem kivételek a nők és a fiatalkorúak sem. Ők pedig sokszor férfiakat meghazudtoló bátorsággal és eltökéltséggel csatlakoztak egy-egy csoporthoz, ragadtak fegyvert, szállították vagy mentették a sebesülteket. A fiatalkorúak közül szinte mindenki ismeri Mansfeld Péter történetét, de vajon ismerik-e Misley Emesét, aki a Debrecenben elsőként eldördülő lövések áldozata lett 14 évesen, vagy ismerik –e azokat a fiatal fiúkat, akikre olyan hatással voltak az ’56-os események, hogy még évek múlva is mély lelki sebként hurcolták magukban, és végül idegileg annyira összeroppantak, hogy önként vetettek véget az életüknek. Az erdélyi Moyses Mártonra gondolok, akiből feltaláló, költő lehetett volna, ha a román Securitate nem lehetetleníti el a tanulmányait, vagy Bauer Sándorra (1952-1969), aki amint Moyses Márton (1941-1970) Brassó főterén, a Nemzeti Múzeum kertjében felgyújtotta magát.
A nők közül talán Tóth Ilona (1932-1957) története ismert a leginkább, aki szigorló orvosként, a Domonkos utcai kórház vezető orvosaként mentette a sebesülteket, ennek ellenére azzal vádolták meg, hogy fegyveres csoportot szervezett, és röplapok nyomtatását tette lehetővé, sőt társaival azon fáradozott, hogy megdöntse a rendszert!  Ő talán a forradalom egyik legtisztább és legártatlanabb szereplője volt, aki orvosként a hivatását teljesítette 1956 októberében-novemberében, és a kommunista rendszer fenntartói a legaljasabb bosszút ellene vitték véghez. Olyan koncepciós pert kreáltak az ő és néhány fiatal társa személye köré, amellyel az volt a céljuk, hogy a fiatalságot alázzák meg.

Gróf Andrássy Ilona (1917-1990) alakja is a múlt homályába vész, pedig ’56 kapcsán róla is lehetne beszélni. Ő ezekben a napokban a nemzetközi vöröskeresztes csomagok szétosztásában segédkezett (a második világháború alatt a Sziklakórház főápolónője volt, az ötvenes évek elején tért haza a Hortobágyról, ahová arisztokrata származása miatt telepítették ki), emiatt megjárta Kistarcsát, különböző börtönöket, végül több évet a kalocsai női börtönben raboskodott, egy időben éppen Wittner Máriával, aki mára az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik ikonikus nőalakjává vált. Őt ma már elég sokan ismerik, de ez nem a történelemtanításunknak az eredménye. Wittner Mária évek óta járja az országot, számos csoportnak elmesélte már a történetét, nekem is többször volt alkalmam vele találkozni, sőt több alkalommal kérdezőpartnere lehettem, és azt kell, hogy mondjam, hogy ma Ő az egyik leghitelesebb alakja a forradalomnak.

VK: Hol és mikor lesz a beszélgetőpartnered Wittner Mária?
NGy: A Magyar Asszonyok Érdekszövetségével 2020 februárjában a XX. század magyar nagyasszonyai címmel előadás- sorozatot indítottunk. Egy-egy előadásomban olyan asszonyokra igyekeztem felhívni a figyelmet, akik a keresztény értékrendjük mentén valamilyen módon segítették a hazájukat, vagy embertársaikat. Amikor Szőnyi Kinga elnökasszonnyal januárban terveztük az előadásokat, ’56- kapcsán mindkettőnknek azonnal Wittner Mária jutott az eszünkbe, aki igent mondott a felkérésünkre, így 2020. november 4-én a Budavári Polgári Szalonban vele fogok beszélgetni.

VK: Az ’56-os események alakításába miként kapcsolódott be a Viharsarok, illetve a viharsarki szereplők?
NGy:
1956-ban a vidéki városokban is nagyon sok esemény történt, szerencsére ezek is egyre elterjedtebbek, de e térséget illetően is ugyanazt kell mondanom, mint amit Tóth Ilona vagy Wittner Mária esetében. Ezeket a szereplőket azért ismerjük, mert a még élő ’56-osok nagyon sokat tettek azért, hogy az emlékük ne vesszen el. Tóth Ilona rehabilitálásáért Wittner Mária is kiállt. Wittner Mária a saját történetét maga ismertette meg az országgal. És a Viharsaroknak is van egy ugyancsak hiteles és ikonikus ’56-os alakja: Fekete Pál, aki küldetésének érzi, hogy ne csak az ő saját, hanem mások történetével, sőt az egész magyar történelemmel is megismertesse a mai fiatalokat. A békéscsabai tanárt 1956-ban a város a forradalmi bizottság vezetőjévé választotta, majd amikor november 4-én a szovjet tankok Békéscsabát is elérték, ő parlamenterként ment a szovjetek elé – kiválóan tud ugyanis oroszul – akik ennek köszönhetően nem lőtték szét a várost. Aki Fekete Pállal egyszer is találkozott, az a hatása alá került, mert Ő egy polihisztor és emellett humanista. Ő is óriási munkát végez még ma is ’56 emlékének ébrentartásáért: Békéscsabán létrehozott egy múzeumot (Fekete Pál Gyűjtemény), előadásokat tart, könyveket ír, egyszóval ő is, ahogyan Wittner Mária is, a két lábon járó Történelem és Emlékezet.

VK: Jövőre lesz a forradalom 65. évfordulója. Terveztek-e valami kiadványt vagy előadássorozatot erre a jeles alkalomra?
NGy:
A Magyar Asszonyok Érdekszövetségével közösen rendezett előadás-sorozat egy rendkívüli vállalkozás az Asszonyszövetség, és az én részemről is, hiszen egy húszéves jubileumot úgy ünnepelni, hogy havonta egy-egy elfeledett keresztény nagyasszonyt mutatunk be, nagyon mély elköteleződésről és szilárd értékrendről tanúskodik, amire véleményem szerint napjainkban óriási szükség van. Ezek az előadások pedig nem feminista előadások voltak, hanem mindig arra törekedtem, hogy az asszonyok lelkét, az embert mutassam meg a közönségnek. És szó szerint rendkívüli helyzeteket is megéltünk ebben az esztendőben, hiszen februárban még 40-50 embernek meséltem el gróf Andrássy Ilona történetét, de márciusban a koronavírus járvány miatt hozott intézkedéseknek köszönhetően már nem találkozhattam a közönséggel, így kisfilmek formájában juttattam el az előadásokat az Asszonyszövetségnek. Nagy áldásnak érzem, hogy szeptember óta ismét élőben tarthatom ezeket az előadásokat, és ha az Isten is engedi, jövőre az Asszonyszövetség ezeknek az asszonyoknak a történetét egy kiadványban is meg fogja örökíteni.

“Rá kell ébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van!” – beszélgetés a vásárhelyi történésszel, Nagy Gyöngyivel

Nagy Gyöngyit mindenki ismeri, aki valaha is megfordult Hódmezővásárhelyen egy kulturális eseményen. A fiatal történész immáron öt éve az Emlékpont munkatársa, és büszke vásárhelyiként azon dolgozik még ellenszélben is, hogy mentse a menthetőt, továbbörökítse azokat az értékeket, amelyek egyedivé teszik szeretett városát. Emiatt hívta többek között életre hasonlóan gondolkodó társaival tavaly novemberben a Tormay Cécile Polgári Kört is. Nagy Gyöngyivel Tormay Cécile örökségéről, történelmünk tanulságairól és a Trianon okozta fájó sebekről beszélgettünk.

Gyöngyi3

Viharsarki Kanapé: Számodra mit jelent a vásárhelyiség fogalma?
Nagy Gyöngyi: Ezen még sohasem gondolkoztam, azon már viszont többet töprengtem, hogy mit jelent számomra Hódmezővásárhely. Vásárhely számomra a gyökereimet jelenti, ehhez a városhoz tartozom, és itt vagyok szabad. Ez a város szellemi szabadságot jelent számomra. Bár minden településnek megvan a maga történelme és kultúrája, Hódmezővásárhely mégis egy különleges színfolt Magyarországon. Rólam tudni kell, hogy nem értelmiségi családból származom, de ugyanakkor otthonról értékként a gyökerek, az eredet tiszteletét és a becsülettel végzett munka fontosságát hozom. Nem tudom megmagyarázni miért, de úgy érzem, nem tudnék máshol élni. Ehhez nyilván hozzájárul az, hogy mind az épületeknek, mind a nem túl nagy főterünknek, a városházának vagy a kaszinónak van egy szimbolikus jelentősége. Számomra egyébként az abszolút kedvenc vásárhelyi épület az a kaszinó, amelyet hajdanán úri kaszinóként is emlegettek, és ahol pezsgő szellemi és kulturális élet folyt. Többek között Tormay Cécile-t is itt fogadták azok a helyi asszonyok, akik a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) a tagjai voltak.

VK: Mi hívta életre a Tormay Cécile Polgári Kört?
NGy:
A vásárhelyi ember büszke arra, hogy vásárhelyi, és büszke arra, hogy milyen kulturális élettel bír a városa. Vagyis lassan azt lehet mondani, hogy csak bírt, mert az elmúlt pár évben e téren beállt egy szünet, elindult, egy „szellemi leépülés”, és egyre inkább az érződik, hogy már nincs szükség a kultúrára. Pont ez volt az egyik motivációja egyébként annak, hogy tavaly november 13-án, egy hónappal a helyhatósági választás után életre hívtuk a Tormay Cécile Polgári Kört, amellyel januárban álltunk ki először a nyilvánosság elé. Az alakulás apropóját az is adta, hogy névadónk 1921-ben ekkor járt először Vásárhelyen. Tormay Cécile-re azért esett a választásunk, mert ő egy emblematikus figurája volt a két világháború közötti magyar kulturális életnek, hagyományos jobboldali értékeket vallott, és a neve összeforrt Trianonnal. Családjának több tagja is szorosan kötődik az 1848-49-es történésekhez. Ez már sokban befolyásolta a sorsát. Az első világháború előtt ő már Európa-szerte ismert író volt, és volt egy különleges képessége, élőszóban tudott mesélni. A történeteit az előadások helyszínén, a szalonokban ülve találta ki. Olyan irodalmárok figyeltek fel rá, mint Gabriele D’Annunzio vagy Anatole France. Utóbbi szerző még az otthonában is fogadta, és regényeit is a francia akadémikusok figyelmébe ajánlotta. 1918-ban, Tisza István meggyilkolása után, asszonytársaival szervezkedni kezdett, és hátteret igyekeztek nyújtani keresztény alapon a férfiaknak. Ekkoriban már elterjedt volt Magyarországon az a tény, hogy a Károlyi-féle kísérletben és a Tanácsköztársaságban is sok zsidó származású politikus vett részt. A Szegedről elindult katonai szervezkedést a Tormay Cécile által vezérelt asszonyszövetség kulturális vonalon támogatta meg azzal a céllal, hogy szembeszálljanak a bolsevizmussal. Ehhez minden keresztény felekezet asszonyai csatlakoztak, kiegészülve a Szociális Missziótársulattal, ez volt a MANSZ, amely 1919 januárjában jött létre, és igyekezett felvenni a harcot a romboló bolsevizmussal. Ezek az asszonyok Horthy kormányzóságának végéig ott álltak a polgári kormányok mögött, és sohasem voltak kaphatók szélsőséges cselekedetekre. Mindezek mellett Tormay Cécile az elsők között volt, aki feljegyezte az 1918-1919-es évek eseményeit, ebből született meg később a Bujdosó könyv, és ezzel nem kis kockázatot vállalt.

Gyöngyi4

Polgári körünk egyik célja az, hogy alternatívát nyújtsunk az embereknek a kulturális programok terén. A tagsággal tisztában vagyunk azzal, hogy egy esemény akkor fog igazán sokakat bevonzani, és maradandót nyújtani itt, hogyha Vásárhelyről is szól. Legyen az egy ’56-os megemlékezés, egy kiállítás vagy egy könyvbemutató. A könyvtár, a múzeum vagy az Emlékpont mind olyan ikonikus helyek, amelyek a kultúra fő helyszínei. De a mi fő küldetésünk az, hogy azokat az embereket, akik hasonló értékrendet vallanak, hasonlóan gondolkoznak, összetartsuk. Úgy láttuk, hogy az élére kell állni egy olyan feladatnak, amely a kulturális, jobboldali és konzervatív értékek megőrzését is a zászlajára tűzi, és egybentartja a közösségeinket. Rendezvényeink sorában elsőként épp ezért Grezsa István, 2019-ben önállóan induló polgármesterjelölt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztos volt a vendégünk. Ezzel mi a szolidaritásunkat akartuk kifejezni irányába. De a terveink között szerepel, hogy Lázár Jánost, a térség országgyűlési képviselőjét is meghívjuk egy előadásra, beszélgetésre, és szeretnénk a városunk értékeit is minél szélesebb körrel megismertetni.

VK: Miért merült már-már feledésbe Tormay Cécile neve?
NGy:
Mert a Bujdosó könyvben leírta az igazságot. Emiatt sütötték rá, hogy antiszemita volt, pedig nem volt az. S mivel nem tudták ellehetetleníteni, ezért azzal is megvádolták, hogy egy barátnőjével szerelmi viszonyt folytatott. Tormay Cécile tehát a küzdelem szimbóluma, mert egész életében a trianoni békediktátum revíziójáért harcolt. Ez is oka annak, hogy mára sokan szeretnék elfeledtetni.

VK: Az év elején a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének felkérésére egy asszonysorsokat bemutató előadássorozatba is becsatlakoztál. Mit érdemes erről tudni?
NGy:
A Magyar Asszonyok Érdekszövetsége 20 évvel ezelőtt alakult, és ennek alkalmából felkértek arra, hogy tartsak egy előadássorozatot Budapesten A XX. század magyar nagyasszonyai címen. Itt olyan asszonysorsokat tárok az érdeklődők elé, akik a nemzeti, keresztény Magyarország újjáépítésében és fenntartásában részt vettek, és a legtöbbjüket később a cselekedeteikért, tegyük hozzá, ártatlanul meghurcolták. Így járt többek között Andrássy Ilona grófnő, akit arisztokrata származása miatt kitelepítettek, de még az 1960-as években is illegális tevékenységgel vádolták meg, ezért négy évig börtönben volt, vagy Karády Katalin, akit nagyon sokan félreismernek, és csak a szeszélyes dívát látják benne, pedig a második világháború ideje alatt mentette zsidó barátait, és ezért a Gestapo mindennémű megaláztatását el kellett szenvednie. De az idén 125 éve született, és 40 éve elhunyt református nagyasszony, Zsindelyné Tüdős Klára is emberéleteket mentett a háború idején, és más területen is felbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyarságnak.

Gyöngyi2

VK: Mi áll annak a hátterében, hogy 2019 ősze óta egyre erőteljesebben azt tapasztaljuk, hogy bizonyos körök ki akarják forgatni a történelmi tényeket? Legyen szó Horthy Miklós vagy a már említett Tormay Cécile munkásságáról.
NGy: Tömören és röviden, a történelem ismétli önmagát. A magyar történelemben, hogyha valaki nemzeti, konzervatív vonalat akart képviselni, akkor nacionalistának bélyegezték, és így tesznek ma is, ha valaki nemzeti értékrendet valló példaképeket talál magának a 20. századból. De hogy „ezek ugyanazok” (a kommunizmus nem vész el – szerk.), azt nemcsak Tormay Cécile könyvéből tudhatjuk, hanem Révay Mór Jánosné naplójából is, aki ugyancsak 1918-ban kezdte el írni a feljegyzéseit. Csak míg Tormay Bujdosó könyve 1920-ban jelent meg, addig Révayné naplója csak 1936-ban. S mindaz, amit Révayné leírt a naplójában, az igazolta Tormay Cécile igazságát, és ennek azért van még nagyobb jelentősége, mert mind Révay Mór János, mind a neje nagypolgári zsidó családból származtak. Az probléma volt, hogy a két világháború között a zsidóságot hibáztatták a Tanácsköztársaság alatt történtekért, holott azt csak egy maréknyi zsidó követte el, de jogosan féltek attól, hogy a vörös terror szörnyűségei megismétlődhetnek.
S ezeknek az embereknek a szellemi örökösei ma is köztünk élnek, és azért mondható el róluk, hogy „ezek ugyanazok”, mert most is a nemzet érdekei ellen dolgoznak. Azt vallom, hogyha valaki bizalmat és lehetőséget kap arra, hogy egy várost vagy egy országot szolgáljon, abból nem szabad hasznot húznia, ennek egy szolgálatnak kellene lennie. Ha valaki nem tud élni azzal a felhatalmazással, amit kapott, akkor érdemes elgondolkodnia azon, hogy ő jó helyen van-e ott, ahol van. Nem elfogadható, hogy egy főpolgármester lenácizza a békés megemlékezőket, és az sem, hogy egy megyei jogú város vezetője országos politikai babérokra törjön úgy, hogy közben a rábízott város romokban hever.

VK: Június 4-én lesz 100 éve, hogy szétszakadt az ország. Mint történész hogy látod, Trianon mit üzen a ma emberének?
NGy: Azt sajnos látni kell, hogy Trianon nagyon sokaknak nem fáj. Nagyon sokaknak nem jelent semmit, vagy azt a „bűnös” nacionalizmust látják benne, amelyről már korábban szó volt. Viszont nekünk, akiknek fáj, és mély tartalommal bír, meg kell tanítanunk azt a gyerekeinknek, hogy miért élnek Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában vagy Szerbiában magyarok. Wass Albert mondta hajdanán, hogy „Az irány nem más, mint ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk. S ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van.” Mindig a magyarok voltak azok, akik bár Keletről érkeztek a Kárpát-medencébe, többször is a Nyugat védőbástyái lettek. S minő érdekes, a legnagyobb nemzeti tragédiákat is akkor szenvedtük el, mikor másokat igyekeztünk megsegíteni. Az esetek többségében mostohán bántak velünk, pedig az európai civilizáció nagyon sokat köszönhet Magyarországnak. Az ország miniszterelnöke, Orbán Viktor napjainkban is heroikus küzdelmet folytat azért, hogy hazánk szuverén állam maradhasson, és nemzeti sajátosságaink révén ne oldódjunk fel egy értéktelen masszában. A nemzetállamoknak és olyan értékeknek, mint a kultúra, megtartó ereje van. Elég csak Klebelsberg Kuno munkásságára gondolni, aki a Trianon-szindrómában szenvedő országot kulturálisan felemelte. Meggyőződésem, hogy ma azért létezünk, mert az 1920-ban kapott ütés nem tudott minket teljesen a padlóra vinni. Lehet azt mondani, hogy kultúrára nincs szükség, de kultúra nélkül nincs Magyarország. Nagyon fontos az, hogy alkalmazkodjunk a 21. századi kihívásokhoz, és biztosítva legyen mind helyben, mind országosan a megélhetés, de ha mindennek nincs meg a lelki alapja, a kulturális húzóereje, akkor lehet itt bármekkora gyár, csak egy lélektelen nagy massza leszünk.

Gyöngyi1

VK: A koronavírus-járványt alaposan megsínylették a szolgáltató és a kulturális szektor szereplői. Hódmezővásárhely az országos médiába is bekerült azzal, hogy alaposan megvágták az önkormányzati dolgozók bérét. Most a második szakaszban milyen kilátásaitok vannak?
NGy:
Hódmezővásárhely 2018 februárja óta egy mélyrepülésben van. Eldurvult a közbeszéd, mindennapossá vált a gyűlölködés, családok, baráti társaságok, párkapcsolatok szakadtak ketté. A kultúrát pedig a városvezetés semmibe veszi, a járványhelyzet alatt egyenesen azt állították, hogy a múzeumi dolgozók nem dolgoznak. Pedig 2018-ig Hódmezővásárhely történetét az évfordulókhoz és az aktualitásokhoz igazodva igyekeztünk minél több oldalról bemutatni, sokszor olyan szemszögből, amivel korábban még senki nem foglalkozott. Erre jó példa az első világháborúban harcoló zsidó katonák történetének a felgöngyölítése. Én a kollégáimat elhivatott szakemberként ismertem meg, mindannyiuk szívében van egy szelet Vásárhelyből. És ez azt jelenti, hogy mi mind képesek vagyunk építő munkát folytatni, és a hivatásunkkal a városunk hírnevét öregbíteni. Bár az Emlékpont az 1945 utáni történések bemutatásáért jött létre, de 2014 óta egy sor olyan évforduló követte egymást, amelyekkel „nemzeti kötelességünk” volt foglalkoznunk. Aki tehát az elmúlt években szerette volna jobban megismerni a 20. századot, az programok sokaságán keresztül megtehette ezt Hódmezővásárhelyen, középiskolástól a legidősebb korosztályig. Ha valaki akart, tudott tanulni és kulturálódni is, viszont most úgy tűnik, hogy ezt a lehetőséget is el akarják venni, és ezzel csak súlyosbítják azt az erkölcsi romlást, amely az elmúlt két évben felütötte a fejét a városunkban.

Fotók: Hegyi Endre