A napfény íze

Június végén több ízben is megemlékeztek a környezetemben a vészkorszak borzalmairól, amikor is pár nap leforgása alatt Békéscsaba szinte teljes zsidó lakosságát deportálták. E szomorú évforduló kapcsán került terítékre Szabó István nagy sikerű filmje, A napfény íze, amely teljesen belopta magát a szívembe!

Képtalálat a következőre: „a napfény íze poszter”

A közel húszéves alkotás egy magyar zsidó család, Sonnenscheinék három generációjának történetét meséli el a 20. század zivataros évtizedeiben. A politika cseppet sem emberkímélő mozzanatai és a forrongó, önmagából is kiforduló világ a tiszteletreméltó családon is hatalmas sebeket ejt.
A történet egy kis hegyvidéki faluban veszi kezdetét, ahol a jóravaló kocsmáros életét veszti, miközben a cefre után jár. A legnagyobb gyermek, Manó kénytelen hát nyakába venni az országot, és felcsapni a fővárosban egy italkészítő mellett munkásnak. A talpraesett fiú szorgalommal és alázattal sajátítja el a mesterség fortélyait, és miután elleste az alapokat, belevág saját vállalkozásába, és a családi likőrreceptet alapul véve megalapozza családja későbbi vagyonát. Az italt a nevük után „napfény ízének” keresztelik el.

Manó alig 25 évesen családot alapít, két fia születik, és testvére halála után annak kislányát, Valit is sajátjaként neveli fel. Ignác fiából elismert jogász válik, Gusztáv orvosként praktizál, míg a művészi lelkű Valikából fotós válik. Ignác és Vali között, ahogy felcseperednek szerelem lobban, amelyet a család természetesen nem néz jó szemmel, mivel első unokatestvérek. Végül a szerelem győz, a fiatalok egymáséi lesznek, és immáron Sors családnévvel élik tovább életüket. A névváltoztatás nem véletlen, Ignácnak a jogi körökben megsúgják, hogy zsidó családnevével nem boldogulhat. S ekkor még csak a 19. és a 20. század fordulóján járunk.

Képtalálat a következőre: „a napfény íze”

A Monarchiához hű Ignácot, aki magas rangra emelkedik, alaposan megviselik az első világháború történései, és bele is rokkan a 20. század első évtizedének változásaiba. Nem sokkal szeretett császárjának és édesapjának halálát követően távozik a földi világból. Őt nem sokkal később édesanyja követi, így a családfő szerepe Valira száll, aki mint egy szálfa áll a viharok közepette, legyen szó világháborúról, családi csörtéről vagy véglegesen megromlott házasságról.

Ignác fiai a családi tragédiák után is szép karriert futnak be. A kisebbik fiú, Ádám előtt nagy sportkarrier áll, de a tiszti klubba csak úgy nyer felvételt, hogy elhagyja zsidó vallását, és kikeresztelkedik. A hittan órákon azonban nemcsak a kereszténységben merül el, hanem rajta felejti a szemét egy gyönyörű lányon, akit végül addig üldöz szerelmével, hogy az beadja a derekát, és a felesége lesz. Azonban az olimpia bajnok vívó nemcsak felesége, hanem sógornője szívét is elrabolja. Viszont még mielőtt ebből kipattanna a családi botrány, eljönnek a kegyetlen évek. A zsidótörvények és a deportálások a Sors családot is elérik, és olyan sebeket ejtenek rajtuk, amelyeket évtizedekig nem tudnak kiheverni.

A második világháborút csak Valika és a munkaszolgálatot megjárt, az apja halálát is végignéző Iván éli túl, aki megtört lelkű fiatalként először a nyilasokon és a nácikon áll bosszút a kommunisták kötelekében, majd átlátva a szitán beáll az ’56-os forradalmárok közzé. Azonban a szabadságharc leverése után ismét börtönbe kerül, majd szabadulása után, szomorú tapasztalatokkal telve a ’60-as évek Budapestjén gondol egy merészet, és visszatér a gyökereihez, visszaveszi a régi családnevet, ezzel is törlesztve egy régi tartozást, és talán eldobva egy rossz „Sorsot”!

Számomra a több díjat is bezsebelt alkotás központi szereplője a nagymama, Valika volt, aki végig derűs lélekkel, ismerve a napfény finom és keserű ízét egyaránt élte túl a 20. század első felének sorscsapásait.
Valika volt az, aki bár elmondta, hogy sodródott az árral, és nevet változtatott fivéreivel, és utoljára gyermekként imádkozott héberül, mégis büszke maradt a maga módján arra, hogy magyar zsidó. Bár tett néha megbocsáthatatlannak és önzőnek tűnő lépéseket, mint mikor elhagyta szeretője kedvéért egy rövid időre a családját vagy mikor csak a saját életét mentette meg, miközben rokonait a Dunába lőtték a nyilasok, mégis sok nézőt megérintett a sorsa, és nem tudtak rá haragudni, mert bár megbotlott, mégis egyben tartotta a családját így vagy úgy.

Kapcsolódó kép

Valika kicsit olyan, mint a zsidó nép maga. Felemás érzéseket tudott kiváltani a környezetéből, de leleményességének és ösztönösségének hála túlélte a legzivatarosabb évszázad első felét, és békében tudott távozni abban a korban, mikor az értékeket beborította egy időre a szocialista egyhangúság, és langyos lábvízzé vált az ország.

Számomra Szabó István filmjében a legelszomorítóbb azt volt látni, hogy már a 19. század végétől fokozatosan szabdalták a zsidóság öntudatát, és arra ösztönözték őket a jobb sors és a könnyebb boldogulás reményében, hogy tagadják meg hitüket, és ne ápolják tovább gyökereiket.
Azonban a történet végén Iván már-már a huszonnegyedik órában, mielőtt még feledésbe merülhetett volna családja egykori híre, egy tollvonással visszaszerezte mind a saját maga, mind felmenőinek a becsületét, és a gulyáskommunizmus világában is büszkén viselte a Sonnenschein családnevet!

Utóbbi gondolat napjainkban is aktuális, hiszen a színfalak mögött ismét leigázni készülnek az ezredéves bástyákat itt Európában. A forgatókönyvben most is fontos szerepet kapnak a vallások, egy beilleszkedni képtelen kisebbség igyekszik sakkban tartani minket, de ne adjuk meg nekik azt az örömet, hogy reszketve lépünk nap, mint nap az utcákra! Legyünk mi is olyanok, mint Iván, aki felismerte honnan jött, és a családjától kapott értékeket a szocializmus szürkeségében is felmerte vállalni, és igyekezett azokat átmenekíteni a túlpartra!

Képek forrása: port.hu

Mia

Mártírok

Az elmúlt hét során úgy hozta az élet, hogy több mártír életútját is megismertem szűkebb-tágabb pátriámban. Az ő cselekedeteik nagyon megindítottak, főleg úgy, hogy a történelmi díszleteket ismertem nagyjából.
A következő bekezdésekben az ő emlékük és cselekedeteik előtt kívánok tisztelegni.

gyertya_nagy

A november hónap mindig is az emlékezés, a visszatekintés hónapja volt. November elsején tartjuk mindenszentek napját, az ezt követő nap pedig a halottak napja, amikor megtelnek a temetők sírjai, hantjai az emlékezés virágaival, koszorúival és mécseseivel.

November 4-e pedig pár éve nemzeti gyásznap amikor felidézzük, hogy az 1956-ban kitört forradalmat az akkori kommunista vezetés szovjet segítséggel szó szerint vérbe fojtotta, és az azt követő hónapok, sőt évek is üldöztetésről, testi és lelki kínzásokról, bebörtönzésekről, legrosszabb esetben pedig kivégzésekről szóltak.

November 4-én jómagam is részt vettem a Mány Erzsébet és Farkas Mihály ifjú mártírok emléktáblájánál rendezett koszorúzáson. Mikor megérkeztem a megemlékezés helyszínére, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen mély benyomásokra teszek szert az egykori laktanya falainál és a hősök sírjánál.

Valahol magamban mindig kicsit mérges leszek a végzős gimnáziumi történelem órák menetéért, mivel az érettségire való lázas felkészítésben elsiklunk olyan fontos mementók felett, mint a második világégés hátországainak története, a világtörténelemben is fontos szerepet betöltő 1956-os események vagy a rendszerváltást megelőző és követő bel- és külpolitikai történések. Talán ezért is történhetett, hogy a helyi és megyei ’56-os történések egy része kimaradt az olvasmányaimból. Fekete Pál személye még csak-csak ismerős annak, aki kicsit is érdeklődik a városa történelme iránt, de a tragikus sorsú Mány Erzsébet (21) és Farkas Mihály (26) történetét homály fedte előttem ezidáig.

MányFarkas

Ando György, a Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója beszédében elmesélte a két gyulai mártír szomorú történetét. Miután a szovjetek leverték a forradalmat, országszerte neki láttak a pufajkások a rendszer ellenségeinek felkutatásához. Mikor híre ment, hogy Gyuláról Gyulavári felé vették az irányt, jó pár fiatal és éltesebb korú sem volt rest, fegyvert ragadott az őrsökről, és minden rendőri ellenállás nélkül kivonult a hídhoz. A hatalom rettegett rendcsinálói végül nem dúlták fel a városrészt, de nem felejtettek. December elején a két fiatalt, akik buzdították társaikat az ellenállásra, de tűzharcban nem vettek részt, utolérte a diktatúra keze: börtönbe kerültek.

mányfarkas2

Ami a falakon belül várta őket, azt jobb nem ecsetelni. A leírások szerint február elején, kivégzésükkor már állni sem tudtak a lábukon, oszlopokhoz kötözve, emberi roncsként hajtották rajtuk végre a halálos ítéletet. A hajnali órákban a teherautók motorjai felbőgtek a Kazinczy utcai laktanya udvarán, a karhatalmisták sortüze pedig kioltotta életüket. Kaphattak volna kegyelmet, mivel nem vettek részt fegyveres összecsapásban, de a karhatalom célja az volt, hogy példát statuáljon, és végleg kioltsa a lázadók szívében pislákoló forradalmi lángot. Mány Erzsébet és Farkas Mihály a legifjabb halálra ítéltek voltak.

Mikor az igazgató úr a beszéde végéhez ért, körbenéztem. Meglett férfiak is a szemüket törölgették., őket is megérintették az elhangzottak. Egyszerre voltam dühös, döbbent és megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem. A fiú annyi idős volt, mint én. Előtte állt még az élet, és azért mert védeni próbálta az övéit, életét kellett vesztenie.

Miután a koszorúkat elhelyeztük az emléktáblánál, kimentünk a Berényi úti temetőbe, ahol a sírok előtt is leróttuk a kegyeletünk. Egy 21 éves korában elhunyt katona emléke előtt is főt hajtottunk. A megemlékezés végen, amelyen evangélikus és katolikus egyházi személyek is közreműködtek, minden jelenlévőhöz odalépett az immáron 59 éve eltávozott férfi testvére, és könnyeivel küszködve megköszönte, hogy több mint félévszázaddal később is számon tartja a testvérét a város. Néma csendben, gondolatainkba mélyedve léptünk ki a temető kapuján.

A múlt hétvégén pedig Győrben vettem részt egy konferencián. Mivel korábban még nem jártam a városban, és a szombat délután lazábbnak ígérkezett, eldöntöttem, hogy szétnézek kicsit a környéken. A Mosoni-Duna partján sétálva a szállás mellett, feltűnt, hogy a híd másik oldalán kecses templomtornyok nyújtózkodnak az égbe. Gondoltam magamban, hogy a templomok és a kupolás épületek egy szép városrészt sejtethetnek. Nem is tévedtem. Alig húsz perc sétát követően már macskaköves kis utcákon vezetett az utam fel a kilátóhoz és az úgynevezett püspökvárba.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megváltottam jegyemet a kilátóba, és a kacskaringós lépcsőket megmászva a város egyik legmagasabb pontjára merészkedtem, ahonnan csodás kilátás nyílt a Dunára, a Radó-szigetre és a történelmi város távolibb pontjaira is.

Győr2

Miután kellemesen elfáradva leereszkedtem a magasból, úgy döntöttem, hogy megtekintem a boldoggá avatott Apor Vilmos püspökös munkássága és mártírhalála előtt emléket állító kiállítást, amely zegzugos pincejáratokon keresztül a második világháború helyi borzalmait is elém tárta a német megszállást követő bombázásoktól kezdve egészen az oroszok kegyetlen térnyeréséig, amely a püspök halálához is vezetett.

Az erdélyi nemes családból származó egyházfi munkásságát Gyulán kezdte. Már ott is kivívta a hívek és a környezetének tiszteletét plébánosként, mivel a román megszállás idején kihasználva családi kötelékeit kegyelmet kért a helyi túszoknak a román király angol származású feleségének megnyerésével. 1941 februárjának végén még Gyulán szentelték püspökké, munkáját március 2-án kezdte meg a béke évtizedeiben pompás fejlődésnek indult Győrben. Bár az akkori Horthy-kormány hosszú évekig kitartott, és nem engedte a zsidó lakosság elhurcolását, a németek előrenyomulásával ezt a folyamatot nem lehetett már féken tartani. Azonban a püspök és társai, többek között nővére minden követ megmozgattak azért, hogy minél többek életét megmentsék a kárhozattól.

Apor

Politikai menekülteket és fedél nélkülivé váltakat bújtattak az ódon épület alatt. A rettegő emberek koffereken ülve várták, hogy jobb életet tudjanak kezdeni valahol távol a fegyverek zajától. A püspök és papjai két hordóra tett deszkából kialakított oltáron miséztek, és tartották a lelket a meghurcoltakban.

Azonban 1945 húsvétján a végzet utolérte a szent embert. Az asszonyokat és az elesetteket védve a rossz hírű orosz katonáktól, dulakodni kezdett az egyik felbőszült fegyveressel, aki halálosan megsebesítette. A püspök három golyót kapott, ezek közül egy, amely végül halálához vezetett, a hasfalába fúródott. Hiába látták el a lehető leggyorsabban, nem tudták már megmenteni, húsvéthétfőn tért meg az ő Urához.

Győr1

A mártírhalál, az alkalmi istentiszteletek helyszíne, az egyik lenti helyiségben felsorakoztatott kofferek sokasága különleges kisugárzással bír. Amikor lemerészkedtem a kofferekkel telezsúfolt terembe, a hideg végigfutott a hátamon. Mintha a falakba beleivódott volna az ott alkalmi menedéket lelők félelme és kétségbeesése. A tragédia helyszínén pedig mintha megállt volna az idő, még szinte látni ma is a falakon a célt tévesztett golyók helyét. Kis képzelőerővel bárki előtt megjelenhet a püspök, aki testét és lelkét feláldozva védte meg híveit a katonák erőszakosságától.
Apor Vilmost a Vatikánban 1997. november 9-én boldoggá avatta.

Hősök voltak ők mindahányan. Azt tették, amit a szívük diktált, és pont haláluk emelte ki őket a lealjasult világ rothadó színfalai közül. Így váltak egyszerre mártírokká és példaképekké. De egy szempontból sosem lesznek ők halottak, addig amíg megemlékezünk tetteikről, életútjukról.

Képek forrása: mult-kor.hu, csabaimerleg.hu

Mia

Hello 2014!

Szilveszterkor és újév első napján ellepik a közösségi oldalakat az évértékelő posztok és a fogadalmak. Tény, hogy van egy varázsa az óév utolsó napjának, és az újév legelső óráinak, de igazából a változás nincs naptári dátumhoz kötve.

Ki ne falatozott volna már jókat a bőséges esztendő reményében az újévi asztalról. Ki ne állított volna össze lencselevesből, disznóhúsból vagy halból álló menüt, hogy szép, gazdag és sikeres legyen a hagyomány szerint. A változatos töltelékű rétesekről nem is beszélve, amelyek mindegyike ugyancsak mást és mást jelent. A dió egészséget hoz, a mák az anyagiakat lendíti fel, és így tovább. Eleink úgy tartották, hogy amit az év első napján cselekszünk, az rányomja a bélyegét az egész esztendőre. Ezért igyekeztek mindenkit jól tartani, etetni, itatni, és amennyire csak tudtak kerülték a fáradtságos munkát is, hogy a többi 364 nap ne a robotolásból álljon.

Image

Sokan fürkészik ilyenkor a jövőt. Még ma is szokás ólmot önteni, és annak formáiból találgatni ki lesz az adott lány jövendőbelije, de akik ennél is tovább mennek a kártya lapjait és az üveggömböket is bevetik. A Luca naphoz hasonlóan szokás ilyenkor is gombócot főzni. Az eladó sorban lévő lányok 13 gombócot formáznak ilyenkor, ebből 12-be egy-egy férfinevet rejtenek, amelyik gombóc leghamarabb feljön a vízben, úgy fogják hívni a hiedelem szerint a férjüket.
A petárdázás és a tűzijátékozás szokása is bármilyen meglepő, a régi időkben gyökeredzik. A zajkeltés ősi oka sokféle a gonosz hatalmak, szellemek és az óév negatív energiájának elűzése, de az emelkedett hangulat természetes velejárója is volt egyben. 🙂

Hogy az újévi fogadalmak mikor jelentek meg a köztudatban az az idő homályába vész. Viszont még mielőtt valaki nyakig megmártózna ezek tengerében, érdemes magában pár dolgot tisztáznia. Mert bár szinte minden ezoterikus körökben forgó különös jelentőséget tulajdonít ezeknek a napoknak, a változás mindaddig nem indul meg bennünk, ameddig a múlt kacatjaival és tüskéivel van tele a markunk. Addig nem tudjuk megragadni a szerencse üstökét, amíg végérvényesen nem zárjuk le magunkban mindazokat az életünket befolyásoló tényezőket, amelyek hátráltatnak, és röghöz kötnek. Legyenek ezek emberi kapcsolatok, több éves sebek vagy az év során felhalmozódott, sokszor csak magunkban felduzzasztott sérelmek. Néha ezek kigyomlálása hetekbe, hónapokba telhet, de van amikor elég egy kívülről érkező visszajelzés, és máris borul a kártyavár, és felragyog a nap. A fény ilyenkor elvakíthat minket, és talán megijedünk mindattól az újtól, ami kint vár, de inkább lépjünk bátran előre, és várjuk meg mi történik…

Image

Végezetül pedig hadd idézzem fel az Óz, a csodák csodájának egyik tanulságos jelenetét. Dorothy mindvégig birtokában volt a vörös cipellőnek, amely hazajuttathatta volna őt, de erről nem tudott. A történet végén a Madárijesztő megkérdezi a Jó Boszorkányt, hogy miért nem árulta ezt el neki. A válasz: “Mert nem hitt volna nekem. Neki magának kellett rájönnie!”
Ezzel a gondolattal szeretnék minden kedves olvasónknak nagyon boldog, sikerekben gazdag újévet kívánni! Jöjjetek rá ti is, hogy mik azok a korlátozó hiedelmek, amelyek visszatartanak benneteket, és miután ez megtörtént jó eséllyel fordul egyet körülöttetek a világ!

Mia