Velünk élő történelem – A Mi ’56-unk!

Munkámból adódóan is fontos szerepet kap manapság a mindennapjaimban 1956 szellemének ápolása, a helyi történések megismerése és megismertetése. Az utóbbi napokban jómagam is sokat tanultam, és nem kevésszer érzékenyültem el a megindító visszaemlékezéseket hallgatva. Bár ’56 és a megtorlás időszakának réme valahogy kimaradt a mi családi legendáriumunkból, mégis mélyen megérintett.

956

A Polgárok Békéscsabáért Egyesületének rendezvényét október 21-én, pénteken bonyolítottuk le pár hetes előkészületet követően. Az est célja a hatvan évvel ezelőtti forradalom történéseinek felidézése, valamint a hősök és mártírok előtti tisztelgés volt. Az eseménynek a Csabagyöngye Kulturális Központ Panoráma-terme adott otthont.

Dr. Kovács László elnök köszöntőszavait követően Nagy Erika, Tomanek Gábor és Vadász Gábor színművészek egy olyan zenés irodalmi összeállítást adtak elő a jelenlévőknek, amely sokaknak könnyeket csalt a szemébe. A magyar irodalom gyöngyszemei nem csak ’56 izzó őszéről szóltak, hanem a hazaszeretetről és magyar szabadságról is, amely fogalmak, érzések és értékek most a forradalom hatvanadik évfordulóján még inkább a középpontba kerülnek, és az emlékév rendezvényeinek köszönhetően a legfiatalabb generációt is megszólítják, megérintik.

polgarok11

Majd dr. Kerekes Attila képviselő mesélt arról, hogy gyermekfejjel miként élte meg ezeket az izgalmas napokat, amelyekről hosszú idő után végre lesöpörték gondos kezek a port, és egy sor részlet napvilágra került. A doktor úr előadását jómagam is időnként tátott szájjal hallgattam, mint egy kisgyerek, aki rácsodálkozik a körülötte lévő világra. Hátborzongató volt belegondolni, hogy azokban a félelemmel és izgatottsággal teli napokban mi játszódhatott le az emberekben.
A magyar történelemben zászlónk rengetegszer ázott vérben, és többször kényszerültünk járomba hajtani a fejünk, mégis eljött az a pont időről-időre, amikor a nép felkiáltott: „Elég volt!” Azután nem volt visszaút, mint a föltámadott tenger nem kímélte az elnyomót. A forradalmak tarthattak két évig vagy alig két hétig, olyan őrlángokká váltak az éjszakákban, amelyek örökké lobognak, példát mutatva a jelenkor és a jövő nemzedékének.

 Október 22-én, szombaton, a kerek évforduló előestéjén pedig a Jókai Színház előadására látogattam el, ahol abban a közel egy órában, amelyet a színház falai között töltöttem a nézőtéren, részt vehettem egy időutazáson. A zenés, fiktív elemekre és tényekre egyaránt építkező darabban egyaránt megelevenedett Bartus Gyula Életek árán és Sarusi Mihály Álompuszta című darabjának több jelenete. Majd zömében a helyi eseményeket idézték meg a színművészek és a színitanház növendékei a korabeli újságok beszámolóiból merítve. A kapocs mindvégig a színház volt, melynek munkatársai és színészei 1956 őszén aktív szerepet vállaltak a forradalmi bizottság munkájából.

Bevallom, engem a békéscsabai forradalmi események feldolgozása érintett meg a leginkább. Egy sor kérdés kavarog még most is bennem. Ezekről a korszakmegváltónak nevezhető eseményekről miért nem hallottunk!? Miért nem esett erről szó a történelemóráinkon!? Pedig tíz évvel ezelőtt, abban a gimnáziumban voltam végzős, amelynek falai között számos esemény lezajlott, mert korábban az épület laktanyaként funkcionált. Azt az épületet érte találat, a pincék falai pedig még talán ma is reszketnek az ott megbúvók vagy az ott bebörtönzöttek rettegésétől, amely egyenesen beleitta magát a téglákba.
Miért nem meséltek nekünk a hős Fekete Pál tanár úrról, aki megmentette a várost lélekjelenlétével egy vérontástól, aki mögött az öreg Rózsások álltak sorfalat mikor jöttek a szovjet tankok!? Mindezek a kérdések úgy merültek fel bennem, hogy egy olyan hölgy foglalt mellettem helyet, aki gimnazistaként maga is ott állt a tanár úr mögött, szinte gyerekfejjel élte meg ezeket az egyszerre felemelő, de ugyanakkor rettenetes eseményeket.

56

Az elbeszélések alapján szinte megelevenedtek lelki szemeim előtt azok a drámai pillanatok, amelyeket a város átélt azokban a napokban. Láttam a tankokat kővel dobáló csabaiakat a Jókai utcán vagy azt, ahogy a lánctalpasok végigvonultak a mai főutcán, az Andrássy úton. Aztán megjelentek előttem a főtéren lelőtt katonák és rendőrök. A félreröpült golyók nyomai is felidéződtek bennem, amelyeket már a két kezemmel megérintettem az ódon vaskapun a főtéren.

Az előadás végén nehéz volt bárkinek is megszólalni, sokan a könnyeiket törölgették, az idősebbek a folyosón és a lépcsőfordulókban mesélték egymásnak a maguk történeteit, de még most is szinte csak suttogva merték, mert beléjük még ezt plántálták.

Mi, akik már a rendszerváltás után születtünk, egy szabad országban láttuk meg a napvilágot. Viszont azt tudatosítanunk kell magunkban, hogy 1989 eseményei egy hosszú vajúdás után kerülhettek csak tető alá, és az a folyamat 1956 tizenkét dicsőséges napján vette kezdetét. Akkor még csak álom volt a szabad magyar köztársaság, de 27 éve ez az álom végre valósággá vált!
Köszönjük ’56 hőseinek, hogy egy ilyen országot hagytak nekünk örökül! S igaz a mondás, ahol a hősöket nem feledik, ott mindig születnek újak!

Képek forrása: Jókai Színház hivatalos oldala, behir.hu

Mia

Reklámok

Mártírok

Az elmúlt hét során úgy hozta az élet, hogy több mártír életútját is megismertem szűkebb-tágabb pátriámban. Az ő cselekedeteik nagyon megindítottak, főleg úgy, hogy a történelmi díszleteket ismertem nagyjából.
A következő bekezdésekben az ő emlékük és cselekedeteik előtt kívánok tisztelegni.

gyertya_nagy

A november hónap mindig is az emlékezés, a visszatekintés hónapja volt. November elsején tartjuk mindenszentek napját, az ezt követő nap pedig a halottak napja, amikor megtelnek a temetők sírjai, hantjai az emlékezés virágaival, koszorúival és mécseseivel.

November 4-e pedig pár éve nemzeti gyásznap amikor felidézzük, hogy az 1956-ban kitört forradalmat az akkori kommunista vezetés szovjet segítséggel szó szerint vérbe fojtotta, és az azt követő hónapok, sőt évek is üldöztetésről, testi és lelki kínzásokról, bebörtönzésekről, legrosszabb esetben pedig kivégzésekről szóltak.

November 4-én jómagam is részt vettem a Mány Erzsébet és Farkas Mihály ifjú mártírok emléktáblájánál rendezett koszorúzáson. Mikor megérkeztem a megemlékezés helyszínére, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen mély benyomásokra teszek szert az egykori laktanya falainál és a hősök sírjánál.

Valahol magamban mindig kicsit mérges leszek a végzős gimnáziumi történelem órák menetéért, mivel az érettségire való lázas felkészítésben elsiklunk olyan fontos mementók felett, mint a második világégés hátországainak története, a világtörténelemben is fontos szerepet betöltő 1956-os események vagy a rendszerváltást megelőző és követő bel- és külpolitikai történések. Talán ezért is történhetett, hogy a helyi és megyei ’56-os történések egy része kimaradt az olvasmányaimból. Fekete Pál személye még csak-csak ismerős annak, aki kicsit is érdeklődik a városa történelme iránt, de a tragikus sorsú Mány Erzsébet (21) és Farkas Mihály (26) történetét homály fedte előttem ezidáig.

MányFarkas

Ando György, a Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója beszédében elmesélte a két gyulai mártír szomorú történetét. Miután a szovjetek leverték a forradalmat, országszerte neki láttak a pufajkások a rendszer ellenségeinek felkutatásához. Mikor híre ment, hogy Gyuláról Gyulavári felé vették az irányt, jó pár fiatal és éltesebb korú sem volt rest, fegyvert ragadott az őrsökről, és minden rendőri ellenállás nélkül kivonult a hídhoz. A hatalom rettegett rendcsinálói végül nem dúlták fel a városrészt, de nem felejtettek. December elején a két fiatalt, akik buzdították társaikat az ellenállásra, de tűzharcban nem vettek részt, utolérte a diktatúra keze: börtönbe kerültek.

mányfarkas2

Ami a falakon belül várta őket, azt jobb nem ecsetelni. A leírások szerint február elején, kivégzésükkor már állni sem tudtak a lábukon, oszlopokhoz kötözve, emberi roncsként hajtották rajtuk végre a halálos ítéletet. A hajnali órákban a teherautók motorjai felbőgtek a Kazinczy utcai laktanya udvarán, a karhatalmisták sortüze pedig kioltotta életüket. Kaphattak volna kegyelmet, mivel nem vettek részt fegyveres összecsapásban, de a karhatalom célja az volt, hogy példát statuáljon, és végleg kioltsa a lázadók szívében pislákoló forradalmi lángot. Mány Erzsébet és Farkas Mihály a legifjabb halálra ítéltek voltak.

Mikor az igazgató úr a beszéde végéhez ért, körbenéztem. Meglett férfiak is a szemüket törölgették., őket is megérintették az elhangzottak. Egyszerre voltam dühös, döbbent és megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem. A fiú annyi idős volt, mint én. Előtte állt még az élet, és azért mert védeni próbálta az övéit, életét kellett vesztenie.

Miután a koszorúkat elhelyeztük az emléktáblánál, kimentünk a Berényi úti temetőbe, ahol a sírok előtt is leróttuk a kegyeletünk. Egy 21 éves korában elhunyt katona emléke előtt is főt hajtottunk. A megemlékezés végen, amelyen evangélikus és katolikus egyházi személyek is közreműködtek, minden jelenlévőhöz odalépett az immáron 59 éve eltávozott férfi testvére, és könnyeivel küszködve megköszönte, hogy több mint félévszázaddal később is számon tartja a testvérét a város. Néma csendben, gondolatainkba mélyedve léptünk ki a temető kapuján.

A múlt hétvégén pedig Győrben vettem részt egy konferencián. Mivel korábban még nem jártam a városban, és a szombat délután lazábbnak ígérkezett, eldöntöttem, hogy szétnézek kicsit a környéken. A Mosoni-Duna partján sétálva a szállás mellett, feltűnt, hogy a híd másik oldalán kecses templomtornyok nyújtózkodnak az égbe. Gondoltam magamban, hogy a templomok és a kupolás épületek egy szép városrészt sejtethetnek. Nem is tévedtem. Alig húsz perc sétát követően már macskaköves kis utcákon vezetett az utam fel a kilátóhoz és az úgynevezett püspökvárba.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megváltottam jegyemet a kilátóba, és a kacskaringós lépcsőket megmászva a város egyik legmagasabb pontjára merészkedtem, ahonnan csodás kilátás nyílt a Dunára, a Radó-szigetre és a történelmi város távolibb pontjaira is.

Győr2

Miután kellemesen elfáradva leereszkedtem a magasból, úgy döntöttem, hogy megtekintem a boldoggá avatott Apor Vilmos püspökös munkássága és mártírhalála előtt emléket állító kiállítást, amely zegzugos pincejáratokon keresztül a második világháború helyi borzalmait is elém tárta a német megszállást követő bombázásoktól kezdve egészen az oroszok kegyetlen térnyeréséig, amely a püspök halálához is vezetett.

Az erdélyi nemes családból származó egyházfi munkásságát Gyulán kezdte. Már ott is kivívta a hívek és a környezetének tiszteletét plébánosként, mivel a román megszállás idején kihasználva családi kötelékeit kegyelmet kért a helyi túszoknak a román király angol származású feleségének megnyerésével. 1941 februárjának végén még Gyulán szentelték püspökké, munkáját március 2-án kezdte meg a béke évtizedeiben pompás fejlődésnek indult Győrben. Bár az akkori Horthy-kormány hosszú évekig kitartott, és nem engedte a zsidó lakosság elhurcolását, a németek előrenyomulásával ezt a folyamatot nem lehetett már féken tartani. Azonban a püspök és társai, többek között nővére minden követ megmozgattak azért, hogy minél többek életét megmentsék a kárhozattól.

Apor

Politikai menekülteket és fedél nélkülivé váltakat bújtattak az ódon épület alatt. A rettegő emberek koffereken ülve várták, hogy jobb életet tudjanak kezdeni valahol távol a fegyverek zajától. A püspök és papjai két hordóra tett deszkából kialakított oltáron miséztek, és tartották a lelket a meghurcoltakban.

Azonban 1945 húsvétján a végzet utolérte a szent embert. Az asszonyokat és az elesetteket védve a rossz hírű orosz katonáktól, dulakodni kezdett az egyik felbőszült fegyveressel, aki halálosan megsebesítette. A püspök három golyót kapott, ezek közül egy, amely végül halálához vezetett, a hasfalába fúródott. Hiába látták el a lehető leggyorsabban, nem tudták már megmenteni, húsvéthétfőn tért meg az ő Urához.

Győr1

A mártírhalál, az alkalmi istentiszteletek helyszíne, az egyik lenti helyiségben felsorakoztatott kofferek sokasága különleges kisugárzással bír. Amikor lemerészkedtem a kofferekkel telezsúfolt terembe, a hideg végigfutott a hátamon. Mintha a falakba beleivódott volna az ott alkalmi menedéket lelők félelme és kétségbeesése. A tragédia helyszínén pedig mintha megállt volna az idő, még szinte látni ma is a falakon a célt tévesztett golyók helyét. Kis képzelőerővel bárki előtt megjelenhet a püspök, aki testét és lelkét feláldozva védte meg híveit a katonák erőszakosságától.
Apor Vilmost a Vatikánban 1997. november 9-én boldoggá avatta.

Hősök voltak ők mindahányan. Azt tették, amit a szívük diktált, és pont haláluk emelte ki őket a lealjasult világ rothadó színfalai közül. Így váltak egyszerre mártírokká és példaképekké. De egy szempontból sosem lesznek ők halottak, addig amíg megemlékezünk tetteikről, életútjukról.

Képek forrása: mult-kor.hu, csabaimerleg.hu

Mia