Grezsa Ferenc: A segítő hivatások értékrendje minta lehet az egész társadalomnak

Napjainkban egyre nagyobb méreteket ölt az agresszivitás a hétköznapokban és az online terekben is. Ez a fajta viselkedés pedig mind az egyének, mind a társadalom életében komoly károkat tud okozni. Dr. Grezsa Ferenccel, a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetének tanszékvezetőjével erről a jelenségről, a segítő foglalkozások fontosságáról, valamint a nemrégiben Hódmezővásárhelyen útjára indított Léleképítő Műhelyről beszélgettem.

grezsaf

Viharsarki Kanapé: Mit takar pontosan a mentálhigiéné fogalma?
Grezsa Ferenc: Nincs egészen pontos magyar fordítás, kifejezés erre a szóra. Legáltalánosabban lelki egészségnek lehetne fordítani. Illetve minden olyan tevékenységet mentálhigiénés tevékenységnek lehet tekinteni, amely a lelki egészséget szolgálja. De hangsúlyoznám, hogy itt nem az orvosi értelemben vett lelki egészségről van szó. Talán jobban kifejezi a lényegét, hogyha azt mondjuk, lelki kultúra, kapcsolati kultúra, pszichológiai kultúra. Tehát egy bizonyos magatartásmód, amelyben a személyek vagy a közösségek magukat lelkileg egészségesnek, teljesítőképesnek tudják átélni.

VK: A Károli-egyetemen kétfajta képzés is várja a hallgatókat: mentálhigiénés segítő és online mentálhigiénés segítő. Az itt végzett szakemberek mivel foglalkoznak a hétköznapokban?
GF: A lelki egészség ügyét nagyon sokféle módon, eszközzel, módszerrel és sokféle léptékben lehet szolgálni. Többek között lehet konkrét személyek segítése által vagy lehet olyan módon is, hogy közösségeknek tervezünk és szervezünk olyan programokat, ami által ők előre lépnek. A közösség önazonossága, kapcsolatrendszere, kapcsolati kultúrája vagy problémamegoldó képessége fejlődik. A „mentálhigiénés segítő” szakon   közvetlen segítési módszert tanulnak a hallgatók, tehát, hogy az élő, személyes kapcsolatban, egy beszélgetésben, egy csoporthelyzetben miként lehet segíteni annak, aki ezt igényli. Az „online mentálhigiénés segítő” szakon pedig ennek az interneten megvalósuló módjait sajátíthatják el.

Képtalálatok a következőre: lelki egészség

VK: Kiknek ajánlják ezeket a képzéseket?
GF: Mind a két képzés szakirányú továbbképzés, tehát csak az jelentkezhet, akinek már van egy alapvégzettsége, BA vagy MA szintű diplomája, ez a bemeneti feltétel. Elsősorban azoknak ajánlható a mentálhigiéné szak, akik valamilyen segítő hivatást gyakorolnak. Segítő hivatásoknak nevezzük azokat a hivatásokat, ahol a munka során emberekkel foglalkozunk, például ilyen a tanár, az orvos, a nővér, a lelkész, a hitoktató vagy a szociális munkás. A képzés során olyan ismereteket és olyan készségeket tudnak elsajátítani, ami nagymértékben segítheti, hogy a hivatásukat, az eredeti foglalkozásukat még színvonalasabban, még hatékonyabban végezzék.

VK: Napjainkra nagyon eldurvult a közbeszéd. Mi ennek az oka, miben gyökeredzik ez a fajta agresszió?
GF: Ennek a folyamatnak a gyökerei nagyon mélyek, több évtizedre nyúlnak vissza. A szorongás és az agresszió szintje az, ami úgy tűnik, hogy jóval nagyobb, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Nem nagyon lehet megmondani, hogy pontosan mivel függ össze. Mindenesetre a három évtizeddel ezelőtt elkezdődött rendszerváltozási folyamat elég gyorsan előre is haladt, ami nagyon sok alkalmazkodási terhet és nehézséget teremtett az emberek számára. Egyszerre nyújtotta a felszabadulás érzését, de ugyanakkor új kihívások tömegét is teremtette, melyek hatékony kezeléséhez a polgárok és közösségeik csak kevés segítséget, támogatást kaptak. Így csak részlegesen tudtak megbirkózni az új kihívásokkal.
A ’90-es évekre visszatekintve ebben az értelemben is utalhatunk például a munkanélküliségre, amelynek aránya abban az időben nagyon megugrott. Vagy utalhatunk a magyarországi drogkultúrára, (az alkoholfogyasztást is beleértve) amelynek gyökerei mintegy 100-150 évre nyúlnak vissza. Sokan a problémáikat alkoholfogyasztással, nyugtató és altatószedéssel kendőzik el.
A tömegkommunikáció robbanásszerű terjedésének is lehet kedvezőtlen hatása. Például az  interneten teljesen csorbítatlanul, bárki bármilyen közlendőjét beírhatja, melyek sok esetben nagyon  agresszív tartalmúak , melyekhez bárki hozzáférhet. Az agresszió rengeteg mintája alapvetően hozzájárulhat ahhoz, hogy ez a beállítódás, magatartás erősen terjed.
Másfelől fellazultak az élet hagyományos keretei. Ma már nem nagyon vannak együtt élő generációk, sokan élnek szülőhelyüktől távoli városokban, vagy külföldön. Ezek az új tendenciák pedig a hagyományos önazonosság fellazulásával, megrendülésével párosulhatnak. Úgy tűnik, mintha sok ember, közösség számára hiányoznának a kapaszkodók, és ez is összefügghet azzal, hogy  oly nyilvánvalók az agresszió jelei a mai magyar társadalomban.

Képtalálatok a következőre: lelki egészség

VK: A segítő szakmákban és a média világában dolgozók hogy tudják tompítani ennek a közbeszédnek a hatásait? Tudunk-e „villámhárítók” lenni?
GF: Örülök, hogy szóba kerültek ezek a hivatások, mivel mind a kettő nagyon fontos. Például a szociális gondozói munka is segítő hivatás, az országban több százezer segítő hivatású ember van. A szociális szférában, a hitéletben, az egészségügyben vagy a köznevelésben dolgozók olyan őriznek, értékrendszert, melyben fontos szerepe van a rászoruló emberek segítésének, a másik ember megértésének, annak, hogy a másik embert próbáljuk megérteni, elfogadni. Próbáljuk segíteni őt abban, amiben tudjuk, – mindez hallatlanul fontos. Tehát az az értékrendszer és magatartáskultúra, amelyet ezek a foglalkozások képviselnek, az egész társadalom számára minta lehet, ezért is nagyon fontos ezeknek a szakembereknek a továbbképzése.
Az újságírói hivatás pedig más szempontból sajátos, hiszen a média világában megjelenik egy sor olyan tartalom, amelynek direkt összefüggése van a közösség szorongási szintjével, hangulati állapotával. Tehát e szakterületen is óriási lehetőségek rejlenek, hogyha a tartalmat előállító újságírók, szerkesztők a szakmai eszköztárukba bevonnák a lelki egészséggel kapcsolatos ismereteket is. Így ráébrednének arra, hogy milyen nagy a felelősségük van, mert egy közlés vagy beszámoló stílusa nagyon sokaknak befolyásolhatja például az aktuális szorongásszintjét. De a médiatartalmakban el lehet helyezni olyan üzeneteket is, amelyek kapaszkodóul szolgálhatnak a befogadóknak, mégpedig mindezt úgy, hogy a tényszerűség sem csorbul. Egy ideje foglalkozom újságírókkal, akikkel közösen elemezzük a különböző közléseket. Minap konkrét példaként vizsgáltunk egy bűnügyi tudósítást, amelyben az is benne volt, hogy a bántalmazó hányszor rúgott bele áldozatába. Az ilyen (részletező, jelenetszerű) információ kihathat az olvasó szorongási szintjére. Bőven  elég lett volna csak annyit leírni, hogy súlyosan bántalmazta. Egyfelől ez a hír többet közölt, mint kellett volna, másfelől pedig kevesebbet, mert nem kapott helyet az anyag végén, hogy a családon belüli erőszak elszenvedői ezen és ezen a zöldszámon jelentkezhetnek, és kérhetnek segítséget. Ezek egyszerű dolgok, de ha csak erre odafigyelnének a médiamunkatársak, rengeteget tudnának tenni a társadalomért. Sok esetben tesznek is, de még lenne hova fejlődni.

VK: Ez az agresszivitás a közéletet, a politikát is átszővi. Ön Hódmezővásárhelyen elindított nemrég egy Léleképítő Műhelyt. Mit érdemes erről tudni, mi történik ezeken a foglalkozásokon?
GF: Ez a program abból nőtt ki, hogy az elmúlt egy-két évben tudatosabban is figyeltem a vásárhelyi eseményeket. Odavalósi vagyok, ott élek most is, és sok szempontból el vagyok köteleződve a város, illetve a város lakói, közössége iránt. Nagyon szomorúan tapasztaltam azt, hogy teljesen megoszlott a közösség. Nem is azt látom problémának, hogy eltérők a vélemények, hanem azt, ahogy ezt kommunikálják: nagyon sok durvaságot, agressziót tapasztalok, érzületi, indulati alapon szinte teljesen meghasadt szülővárosom közössége. Ez nemcsak a nagy közösségre érvényes. Baráti kapcsolatok, párkapcsolatok bomlottak fel, mert egy adott kérdésben eltérő szemléletűek voltak a felek. De mindez a családokon belül is komoly feszültségeket szít.
Amikor az indulatok eluralkodnak egy városban, akkor önmagunkról, a másikról, a közösségről, a városról szóló döntésekben nem tudunk józanul mérlegelni. Nem tudjuk felmérni, hogy tulajdonképpen mi szolgálná valóban a közösség érdekeit. Szerintem az őszi választásokon sem a megfontolt mérlegelés, hanem egy indulati reakció alapján zajlottak az események. Mindezeken  gondolkozva jutottam arra a következtetésre, hogyha egy közösség, vagy konkrét személyek önazonossága, értékrendszeres biztos talajon áll, akkor sokkal inkább képesek felelős, autonóm döntéseket hozni mind önmagukról, mind a közösségről. Azért indítottam el a Léleképítő Műhely, hogy akik oda eljárnak, azoknak az önazonossága, a jövőképe biztosabbá váljon, és így képesek legyenek tudatosítani önmagukban azokat az alapértékeket, legfontosabb szerepeket, amik személyiségüket, életvitelüket meghatározzák.
Minden egyes ilyen, a felelősséget vállalni tudó közösség elősegíti, hogy egy városban az egész közélet fejlődjön, kibontakozzon. Ez a foglalkozássorozat januárban kezdődött. Eredetileg úgy gondoltam, hogy kéthavonta tartjuk, de már látom, hogy havonta szükség lesz a találkozásokra. Az első alkalmon több mit nyolcvan fő jelent meg. A programot szándékosan az Ótemplomba hirdettem meg, mert az sok szempontból fontos hely városunk életében. Nagyon kedvezők voltak a visszajelzések és a tapasztalatok az első alkalommal kapcsolatban. Bízom abban, hogy öntudatos, autonóm, felelősségteljes közösség tud formálódni az évek alatt. Az első év témája az önazonosság lesz, hogy kik is vagyunk mi, és mit jelent nekünk az, hogy férfiak, vagy nők, keresztyének, magyarok, vásárhelyiek stb. vagyunk. Többek között ezekről beszélgetnek a résztvevők.

Kép forrása: radio7.hu

“A magyar népmesekincs az egyik legcsodálatosabb és leggazdagabb a világon”

Február 25-én, kedden nyílt meg Lengyelné Zalai Erika játékkészítő, művelődésszervező Magyar Mesehősök címet viselő kiállítása a Csabagyöngye Kulturális Központban.  Olyan figurákat álmodott meg természetes anyagokból, amelyeket a magyar népmesékből ismerhetnek a gyerekek: a Csillagszemű juhász, Fehérlófia, Tündér Ilona és Árgyélus királyfi is ki került a kezei közül.  Az alkotó beavatott a kiállítás kulisszatitkaiba.

erikajatek

Viharsarki Kanapé: Mi motivált arra, hogy játékokat készíts?
Lengyelné Zalai Erika:
Gyermekkoromban Édesapámmal gyakran készítettünk textilből játékokat, már maga a játék elkészítése is öröm volt számomra. Felnőttként kézművesként előbb a gyöngy “kerített hatalmába”, később a textillel is elkezdtem foglalkozni, játékfigurákat készíteni. Szomorúan tapasztaltam, ho gy nagyon kevés magyar készítésű játék van forgalomban és ezek közül egy sem kapcsolódik a magyar mese és mondavilághoz.

VK: Mely mesehősöket láthatják majd az érdeklődők a kiállításodon? Miért őket alkottad meg?
LZE:
Próbáltam a két talán legismertebb mesegyűjtemény Illyés Gyula – Hetvenhét magyar népmese és Benedek Elek – A vitéz szabólegény meséinek szereplőit megjeleníteni. Az érdeklődők találkozhatnak A csillagszemű juhásszal,Fehérlófiával, Kapanyányimonyókkal, Tündér Ilonával, Árgyélus királyfival és még sorolhatnám.
VK: Hogy “született” meg egy-egy figura? Milyen anyagokat, hozzávalókat és eszközöket használtál?
LZE:
Ezek a játékok egyéni szabásmintával készülnek, általában maradék számomra különlegesnek számító anyagokból készítem őket, előbb az alapfigura készül el – utána kapnak arcot és jelmezt a játékok, a mesebeli szerepükhöz igazodva.
VK: Az elkészült alkotásaidból február 25-én, kedden nyílt kiállítás a Csabagyöngye Kulturális Központban. Mivel tettétek még különlegesebbé ezt az alkalmat?
LZE:
A kiállítást Mészáros Zsuzsanna múzeumpedagógus egykori főnököm nyitotta meg, a megnyitón a gyerekeknek Kerepeczki Nóra előadóművész mesélt, és Ujja Anna énekművész énekelt. A meghívott iskolás csoport számára külön meglepetéssel, apró marcipán bárányokkal készültünk.
argyelus
VK: Mik a további terveid? Bővíted-e majd a repertoárt?
LZE:
Ha időm engedi jövőre  magyar mondák hőseit szeretném elkészíteni.
VK: Zárásként: mit gondolsz, hogyan lehetne a mai gyerekekhez még közelebb hozni a magyar népmesék hőseit?
LZE: A magyar népmesekincs az egyik legcsodálatosabb és leggazdagabb a világon, én arra biztatom a szülőket, hogy olvassanak minél több mesét a gyerekeknek, és merjenek közösen alkotni,  egy – egy magyar mesehőst együtt elkészíteni.
matyas

A kiállítás március 25-ig látható a Csabagyöngye Kulturális Központ földszintjén. A tervek szerint Békéscsabán kívül is megtekinthetik majd az érdeklődők. Az ezzel kapcsolatos részletekkel hamarosan jelentkezem.

Fotó: beol.hu/Tóth Nikolett

„Mi arra koncentrálunk, ami összeköt bennünket”

Portréinterjú Herczeg Zsolt újságíróval, íróval, a 30 éves DUE egyik mozgatórugójával

hzs2

Herczeg Zsolt sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszerre főmunkatárs az InfoRádiónál, terelgeti a Diákújságírók Egyesületének (DUE) tagjait mind a táborokban, mind év közben a rendezvényeken, és boldog édesapa, aki a szülői lét minden szépségét és nyűgjét megosztja olvasóival a WMN oldalán, a Büfik és bukások Facebook-oldalon, illetve az azonos című könyvben, amelynek hamarosan érkezik a folytatása. Újságírói karrierjének indulásáról, a hódmezővásárhelyi és a budapesti évekről, valamint a férfi-nő kapcsolatokról és a szülővé válásról beszélgettünk.

Viharsarki Kanapé: Hogyan lett belőled újságíró? Egy korábbi interjúban olvastam, hogy első generációs értelmiségi vagy.
Herczeg Zsolt: Így igaz, a felmenőim földművelők voltak, a szüleim pedig gyári munkások. A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyárban dolgoztak egész életükben. Ők tereltek engem és a bátyám abba az irányba, hogy értelmiségiek legyünk. Ez az ő generációjukban úgy fogalmazódott meg: „vidd többre, mint mi”. Ezt fontos szülői erényükként tartom számon. Ők szakmunkásképzőt végeztek, és rögtön az iskola után elhelyezkedtek, dacára annak, hogy mindketten az átlagosnál jobb szellemi képességgel rendelkeztek. Ez a ’60-as években a létező leglogikusabb döntés volt, viszont akkor, amikor mi álltunk pályaválasztás előtt, már zajlott a rendszerváltás. Mivel a gyerekkorunk javarészt olvasással telt, nyilvánvaló volt, hogy humán hivatást fogunk választani. Én először a színészi pálya iránt érdeklődtem. Általános iskolás koromtól egészen 21 éves koromig aktívan játszottam mindenféle színjátszó csoportokban, és fesztiválokon is részt vettem. Komolyan készültem a színészi szakmára, ilyen irányú tanulmányokat is folytattam. Ebből fakadóan logikus lett volna, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jelentkezzek, én azonban a hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolát végeztem el 1993-ban. Ez az intézmény vette fel később Gregus Máté nevét. A mezőgazdasághoz semmi közöm nem volt azon kívül, hogy a családom 150 évre visszamenőleg a földből és az állatokból élt. A nagymamám házában szarvasmarhát és lovat is lehetett tartani, és én szerettem a kétkezi munkát, bár egy panelház hatodik emeletén nőttem fel. Mégsem bántam meg a döntésemet, mert bár az első év nagyon keménynek bizonyult, és időbe tartott elfogadtatni magam, de a „Mezgé” kiemelkedő színvonalú iskola volt. Jó tanároktól, gimnáziumi tankönyvekből tanultam, részt vettem a színjátszó kör munkájában, mindenféle művészeti és tanulmányi versenyekre jártam, de közben dolgoztam is a földön és a tangazdaságban, ahol parasztemberektől, állatorvosoktól és agronómusoktól értékes gyakorlati ismereteket kaptam, és fontos kommunikációs készségeket sajátítottam el.
Az első újságírói munkám a színjátszásnak köszönhető. A Vásárhely és Vidéke című lap gyakornokaként írtam egy tudósítást az irodalmi színpadunkról. Néhányszor szerepeltem a Vásárhelyi Városi Televízióban és a Régió Rádióban is; az utóbbiban például egy Micimackó-hangjáték színészeként a hajdani Főnix Klub műsorában, Arany-Tóth Attila mellett.

VK: Hogyan kerültél kapcsolatba a DUE-val?
HZS.: Magyartanárom, Görbe Márta ösztökélésére az érettségi után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahol általános iskolai magyar irodalom és nyelvtan szakos tanárként és művelődésszervezőként diplomáztam 1997-ben. Elvégeztem a média szakirányt is. Ez a négy szegedi év hihetetlenül nagy élmény volt, hiszen végre olyasmit tanulhattam, ami igazán érdekelt. Mellette pedig ott is játszottam egy színjátszó csoportban, szerveztem a ma is létező Országos Közművelődési Konferenciát, és sokat írtam a főiskola lapjába. A DUE-ba ennek köszönhetően kerültem be. Ez a Tű című újság az év felsőoktatási diáklapja lett az egyesület pályázatán, és mivel a szerkesztőségből leginkább én készültem tudatosan az újságírói pályára, én vettem részt a nyereményként felajánlott nyári médiatáborban. Ez 1996-ban történt. Akkor már túl voltam egy tudományos diákköri dolgozaton is, amit ötödmagammal írtam az intravénás kábítószer-fogyasztás és az AIDS kapcsolatáról. Ezt annyira komolyan vettem, hogy elszegődtem tűcsere-aktivistának a szegedi Farkasinszky Teréz Drogcentrumba. Éjszakánként a drogtanyákat jártam, és tiszta tűket osztogattam a heroinfüggőknek. Ebből született meg „A fehér halál foglyai” című kötet, amivel elsők lettünk az OTDK-n. Ennek számottevő előnyei voltak, például már nem kellett szakdolgozatot írnunk, publikáltunk a Pedagógiai Szemlében, a szövegünk bekerült egy egyetemi tankönyvbe, én pedig tanszéki demonstrátor lettem és megkaptam a köztársasági ösztöndíjat, amivel ráadásul tandíjmentesség járt.

VK: Szerteágazó tevékenységet folytattál a főiskolán. Végül mégis az újságírás mellett döntöttél. Mik voltak a főbb állomások a pályád során?
HZS.: A kutatás révén kerültem kapcsolatba egy Kicsi becenevű heroinfogyasztó szegedi lánnyal, akinek történetét egy szociológiai esettanulmányban, utána pedig egy újságriportban is feldolgoztam. Ezt a cikket elküldtem Budapestre a Bálint György Újságíró Iskola akkori igazgatójának, a legendás Földes Annának, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehetek-e újságíró. Anna néni egy írógépen írt levélben válaszolt, amelyben az állt: „Zsolt, ön már az.” Azt is megírta, hogy ezt a riportot elfogadná vizsgamunkának az iskolájában. Így aztán a 21. születésnapomon átvettem a diplomámat, kaptam mellé egy Kiváló tanárjelölt kitüntetést, de mindenki tudta, hogy belőlem sosem lesz főállású pedagógus. Ráadásul éppen akkor végeztem, amikor idehaza kezdetét vette a kereskedelmi televíziózás és egyre több helyi rádió sugárzott műsort. Hódmezővásárhelyen is akkor indult el a rádió, amelynek a szerkesztőségébe szinte egyszerre jelentkeztünk a bátyámmal. Fel is vettek bennünket, így a 7nap hetilapnál és a Rádió 7-nél lettem újságíró. Olvasószerkesztőként kezdtem, de dolgoztam tudósítóként és riporterként is, később kaptam egy műsort, majd szerkesztő, felelős szerkesztő, két év múlva pedig főszerkesztő lettem. Ez egy hihetetlenül tempós időszak volt, heti hét napot dolgoztunk, gyakorlatilag csak a munka létezett a számomra hat évig. Az volt a mottónk, hogy ahol két hódmezővásárhelyi valami fontos dolgot csinál, ott a harmadik a mi tudósítónk legyen. Nem sokkal később megalapítottuk a promenad.hu-t, később pedig lett egy kisteleki frekvenciánk is, és ennek az egésznek, az újságnak, a rádiónak és a hírportálnak, több tucat embernek igen fiatalon én voltam második számú szakmai vezetője a tulajdonos, Égető Gyula mögött. Nagy feladat volt, sok hibát követtem el, de azért igyekeztem helytállni. A bátyám, Herczeg Sándor volt az egyik legjobb újságíróm, ráadásul ő volt az értékesítési vezetőnk is. Ő egyébként azt a munkát még évtizedekig sikeresen folytatta, ma pedig már régi álmát megvalósítva politológus, kommunikációs tanácsadó és író. Nyaranta azért mindig elmentem a DUE-táborba, ahol 2007-ig csoportokat vezettem, azóta pedig szakmai vezető vagyok. Az elmúlt huszonnégy évben szerveztem vagy száz rendezvényt a DUE-ban, azokat most inkább nem sorolom fel, de írtam például egy szakmai tanácsadó könyvet is Presszárium címmel. A DUE kiadásában jelent meg 2005-ben, amikor már Budapesten éltem.

hzs1

VK: Hogyan jött a budapesti lehetőség?
HZS.: 2003-ban úgy éreztem, hogy a vásárhelyi médiában már mindent elértem, amit lehetett. Nem akadtak már szakmai kihívások, fenntarthatatlan volt az a mértékű testi-lelki túlterheltség, és vártak rám Budapesten a DUE-s barátaim, köztük az akkori párom. Szóval ez a lehetőség inkább szükség volt. A főszerkesztői állást a semmiért hagytam ott. Úgy jöttem a fővárosba a barátnőm 30 négyzetméteres albérletébe, hogy nem volt egyetlen állásajánlatom sem. Emlékszem, egy nap alatt 16 szerkesztőségbe küldtem el az önéletrajzomat. A Magyar Rádióban sajnos éppen létszámstop volt, de behívott egy akkor még létező budapesti napilap, illetve az InfoRádió is. Erről a rádióról a korábbi főnököm, Égető Gyula egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez az ország egyik legjobb rádiója. Ez nagy szó volt tőle, mert a Rádió 7 konkrétan az ország leghallgatottabb vidéki rádiója volt. DUE-s jó barátom, mentorom, a Petőfi rádiót vezető Szayly József tanácsára az akkor még csak hároméves InfoRádió ajánlatát fogadtam el. József is azt mondta – és nem tévedett –, hogy „az egy nagyon jó rádió lesz”, és az ottani feladatkör testhezálló lenne nekem. Bár a vezetőség nem mondta ki, de éreztem: nem hiszik el, hogy igaz, ami az önéletrajzomban áll, ezért nekem másokkal ellentétben nem két hónap, hanem két hét alatt kellett bizonyítanom az alkalmasságomat. Ez sikerült, és idén már tizenhetedik éve vagyok InfoRádiós. Főmunkatársi „rangban”, belpolitikai riporterként és parlamenti tudósítóként dolgozom kiváló kollégákkal, és tudatosan kerülöm, hogy bárhol is újra vezetői pozícióba emeljenek. A munkám mellett pedig továbbra is aktív alakítója vagyok a DUE életének.

VK: Mi motivál arra, hogy egyengesd a következő újságíró generáció útját?
HZS.:
Ez vélhetően a tanári végzettségemből ered. Kötetlen, szabad keretek között szívesen tanítok kamaszokat, fiatal felnőtteket, de napi nyolc órában ez biztos nem menne. Ahhoz túlságosan szeretek terepen dolgozó újságíró lenni. Egy időben óraadó voltam a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán, a mai Metropolitan Egyetemen, illetve megfordultam egyszer-kétszer az ELTE-n, a Komlósi Oktatási Stúdióban, és más tanfolyamokon. Ezeket szerettem. A DUE már harminc éve létezik, a médiatábort már negyven éve megszervezzük, és az elmúlt 24 évben nagyon sok értékes, tehetséges emberrel találkoztam ott. A DUE egy kreatív közösség, ami teret ad az önmegvalósításra. Hozzánk elhivatott fiatalok jönnek, akik a figyelmük száz százalékával tisztelnek meg bennünket. Nagyon jó együtt dolgozni velük. Büszkeséggel tölt el, hogy sok egykori DUE-s tanítványunk helyezkedett el, sőt jutott magas pozícióba a kommunikációs iparágban. Vannak közöttük újságírók, fotográfusok, hangmérnökök, műsorvezetők, főszerkesztők, sajtóreferensek és más kommunikációs szakemberek is. Ennek ellenére mi nem utánpótlás-nevelő üzemként tekintünk a DUE-ra. Ez sokkal inkább egy értelmiségi-képző. A lényegünket visszaadja a szlogenünk is: „Közösség, tehetség, barátság”. Fontos eredményünk, hogy ebben a társaságban a 15 éves együtt dolgozik a 60 évessel. Sok nemzedéket hozunk egy helyre, de közben arra koncentrálunk, ami összeköti bennünket, és nem arra, ami szétválaszt. Volt olyan táborunk, ahova 100 településről érkeztek a gyerekek nagyon különböző élethelyzetekből és iskolákból, de a DUE-ban mi egy szabad, elfogadó „mini köztársaságot” teremtettünk nekik saját nyelvezettel és szabályrendszerrel. A DUE immáron mintegy ezer tagot számlál, 400 iskolarádióval működik együtt, és 30 ezer fiatalt ér el lapjával, a DUE Tallózóval, illetve a rendezvényeivel, például a sajtófesztivállal vagy a diáktesztekkel. 40 éves tapasztalatunk van abban, hogyan lehet együttműködésre bírni az egymást követő generációkat, ezért nálunk nem tapasztalható az „OK bommer” jelenség, mert tisztelettel közelítünk a másik felé, a közös munka pedig még inkább összehoz bennünket. A folyamatos párbeszéd során mi is rengeteget tanulunk a fiatalabb korosztályok tagjaitól.

büfik

VK.: Pár éve egy még kisebb korosztállyal is foglalkozol. Két gyermek édesapja vagy, Tomi hároméves, Anna pedig egy. Családi mindennapjaitok főbb mozzanatait három éve az olvasók elé tárod. Hogyan jött a Büfik és bukások című cikksorozat és könyv ötlete?
HZS.: Ez is a DUE-ra, illetve a természetjárásra vezethető vissza. Gyerekkoromban ugyanis volt egy kis légzésszervi problémám, ami miatt az orvosok hegyi levegőt ajánlottak. Így kerültem nyaranta a Mátrába, ahol nagyon megszerettem a természet közelségét. Több mint egy évtizede magasabb hegyeket is mászok. Tomika születése után, 2016-ban egy fél napra el tudtam szabadulni, és a részben általam alapított, Bakancs Pista elnevezésű túracsoport tagjaival kirándultam, amikor sztorizgatni kezdtem a babáról, ők pedig nevettek. Turányi-Vadnay Szabolcs DUE-s barátom, Tomika keresztapja mondta, hogy ezt megírhatnám és elküldhetnénk D. Tóth Krisztának, a WMN alapító főszerkesztőjének, akit ő ismer, hiszen akkoriban Kriszta férjének cégében dolgozott. Megfogadtam a tanácsát, megírtam a cikket, és elküldtük Krisztának, akinek nagyon tetszett. Felajánlotta, hogy legyek az állandó külső szerzőjük, és megjósolta, hogy ebből a vicces apablogból könyv lesz egyszer, mert imádják az emberek, egy-egy részt több tízezren elolvasnak és sok ezren megosztják a Facebookon. Így is lett, nem sokkal később megkeresett a Tericum Kiadó, és 2018 karácsonyára könyvben is megjelent a Büfik és bukások. Engem egyébként alaposan meglepett, hogy hirtelen felkapottá váltam. A mai napig mosolygok azon, hogy tévékbe, rádiókba és kerekasztal-beszélgetésekre hívnak. Aztán 2018-ban Anna is megszületett, a poénnak indult sorozat nagy olvasottsággal folytatódott, ezért a kiadó most azon gondolkodik, hogy igazán megírhatnám a folytatást. Mindazonáltal a celebkedés nagyon nem az én világom, ezért csak azt a felkérést fogadom el, amit testhez állónak érzek, és gyakran jelzem, hogy bár viccesen írok, stand upolni azért nem tudok. Ha már itt tartunk, azt szeretném megjegyezni, hogy bár az írásaim humorosak, önironikusak és szarkasztikusak, érdemes a sorok mögé nézni, mert komoly társadalmi kérdéseket feszegetek bennük. Állandó témám például a férfiak és a nők közötti kommunikációs különbség. Ha valaki lehántja a humor burkát a szövegeimről, akkor talán nemcsak nevetni fog, hanem elgondolkodik. Nekem legalábbis ez a célom. Éppen ezért az egymása hátára mászó nyelvi leleményekkel nem takargatom el az olyan tragédiáimat sem, mint a szüleim válása, az én korábbi válásom, a jellemhibáim, vagy édesanyám öngyilkossága. Úgy összességében ezeket az írásaimat tartom a legszabadabb és legőszintébb munkáimnak.

VK.: Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik még gyermekvállalás előtt állnak, és nem kevés félelem kavarog bennük?
HZS.:
Nem szépítem, a gyermekvállalás idehaza egy elképesztően nagy döntés. A rendszer ugyanis egyensúlytalan: a nőket évekre a lakásba kényszeríti, a férfiak pedig egyedüli családfenntartóként kénytelenek éjjel-nappal dolgozni. Én azt a szemléletet képviselem, és a karrierem is úgy alakítom, hogy minőségi időt tudjak a családommal tölteni. Azt a hozzáállást népszerűsítem, hogy én nem „segítek” a páromnak a háztartási munkákban, hanem kiveszem a részem a közös kötelezettségekből. Ha egy pár úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor meg kell beszélniük, hogy a baba érkezése után hogyan alakítják a mindennapjaikat. Hogyan lesz az altatás, a játék, a fürdetés, az etetés, a mosogatás, a különböző programok. Kinek mikor lesz szabadideje? Meg kell szervezni, amit csak lehet. Én már akkor szereztem egy pótnagymamát, amikor a párom még terhes volt. Ő az egyik DUE-s barátunk anyukája, akinek van öt gyermeke, hét unokája, és 40 évig óvónőként dolgozott. Rajta kívül két rokonunk segít a takarításban, a főzésben, illetve szükség esetén gyermekfelügyeletet is vállalnak. Ezekről azért gondoskodtam idejekorán, hogy a gyermekeim édesanyja ne purcanjon ki. Az anyák ugyanis a történelem során soha nem voltak annyira magukra hagyva, mint most. Régen volt egy olyan mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Most viszont mindenki szanaszét van, és bizony sokszor maguk a nők sem tudnak jól segítséget kérni vagy elfogadni. Sok az önjelölt mártír anyában is, apában is. Szóval a szülővé válásra szerintem készülni kell, mert óriási teher, és ráadásul a szabályok is rosszak. A férfiak például nem mennek gyedre, mert a nők ugyanabban a munkakörben kevesebbet keresnek, mint ők, ami mélyen igazságtalan. Az apák csak öt nap szülés utáni szabadságot kapnak, ami semmire sem elég abban a nehéz időszakban, A társadalom szemléletén is sok mindent meg kellene változtatni annak érdekében, hogy felszabadítsuk az anyákat és az apákat. Sokat írok erről, a nők és a férfiak harmonikus, tudatos együttműködéséről, a modern apaságról, a rossz mintákkal való szakítás szükségességéről, önmagunk árnyékának megugrásáról, de minden szövegemnek, a legabszurdabbaknak is azt az üzenete, hogy sokkal több minden köt össze minket, mint ami szétválaszt.

Fotó: Kecskeméti Dávid
Büfik és bukások Facebook-oldala

 

Idén Dunaújvárosban dübörög a Cityrocks

Idén Dunaújvárosban rendezik meg Magyarország legnagyobb rockzenei flashmobját, a CityRocks Produkciót, amelyen csakúgy, mint a 2018-as szegedi és a 2019-es kecskeméti nagykoncerten, ezúttal is több százan fognak élőben együtt zenélni.

cityrocks

A szervezők hétfői tájékoztatása szerint “Magyarország legnagyobb rockzenekara” július 25-én lép fel a Szalki-szigeten: a koncertre az ország minden tájáról, a határon túlról és külföldről is érkeznek majd zenészek, akik egyszerre fogják eljátszani és elénekelni az előre kiválasztott dalokat. A nagyszabású eseményt a Music Television magyar szerkesztősége is támogatja, így a programot MTV CityRocks 2020 – Dunaújváros néven rendezik meg.

Gajda Ferenc főszervező az eddigi két rendezvényről elmondta: mind országosan, mind pedig nemzetközi szinten óriási sikert arattak, hiszen a helyszíneken 5-10 ezer néző előtt játszott a több száz zenészből álló zenekar, a koncertekről készül kisfilmeket pedig 50 milliónál is többen látták világszerte.

A szervezők szerint az óriászenekar létszáma folyamatosan emelkedik: amíg Szegeden négyszázan, addig Kecskeméten már ötszázan zenéltek együtt. Az eddigi koncerteken a legfiatalabb résztvevő hat, a legidősebb 71 éves volt, és jelen voltak a profi zenészek mellett kisiskolások, tinédzserek, többgyerekes anyukák, apukák, illetve otthon saját örömükre zenélő amatőrök is.

A közlemény idézi Pintér Tamás polgármestert, aki emlékeztet arra, hogy Dunaújváros a könnyűzene, a rockzene egyik fellegvára, számtalan országosan ismert zenekar és zenész otthona. Bejelentette, hogy a kecskeméti polgármesterhez hasonlóan ő is jelentkezni fog a nagyzenekarba.

A rendezvényen hangszeresként vagy énekesként bárki részt vehet, az ezzel kapcsolatos információk a www.cityrocks.hu weboldalon találhatók meg.

MTI

Kép forrása: Cityrocks Hungary Facebook-oldala

Átadták az új, digitális látványelemeket a gyulai várban

Mintegy 13 millió forintos forrásból fejlesztették a gyulai várban azt a három új digitális látványelemet, amelyet hivatalosan hétfőn adtak át a publikumnak.

gyulai vár

A gyulai vár kiállítása az 1566-os ostromot fényvetítéssel megidéző narrált diorámával; egy kiterjesztettvalóság-alapú installációval, valamint az 1566-os és az 1690-es évekbeli várat és környezetét megidéző videóval bővült a Kubinyi-program révén.
A pécsi Pazirik Kft. készítette el a történelmi rekonstrukciójú 3 dimenziós grafikákat. Szakonyi Balázs, a cég kreatív vezetője elmondta: két videóban azt mutatják be azonos kameraállással, hogyan nézett ki a vár és környéke az 1566-os ostrom előtt, valamint 1690, azaz a török hódoltság után.

A Modellab Stúdió készített egy háromszor másfél méteres, 200 figurás makett a 16. századi várról. Hajnal Péter ügyvezető elmondta, 15 éve gyártanak maketteket, de olyanon még nem dolgoztak, amelyhez fényfestés és narráció is társul. Az ügyvezető elárulta, számára is “elképesztő élmény volt”, hogy mivé állt össze a makett. A narráción és a projektoros fényfestésen a múzeum szakemberei, mások mellett Temesváry János és Incze László dolgoztak, így mutatják be a vár 16. századi kiterjedését, az egykori palánkerődítmény-rendszert és a két hónapon át tartó ostromot.

A beruházás része volt egy 17. századi hajdúpuska elkészítése is, amelyen egy helyi szakember, Czene Béla dolgozott és amelyet egy számítógéppel kötöttek össze. Ahogyan a puskát mozgatják a látogatók, egy úgynevezett kiterjesztettvalóság-alapú installációval azt látják, hogyan nézhetett ki a 16. században a huszárvár és környéke.
Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár az ünnepségen elmondta: a fejlesztés hírét az ország minden pontjára elviszi jó példaként, mert véleménye szerint így lehet a fiatalabb generációk számára egy kiállítást érdekessé tenni.

Görgényi Ernő polgármester arról beszélt, hogy napjainkban modern eszközökkel és felületekkel, digitális technikával kell a történelmi múltat és a kulturális értékeket bemutatni, mert “a birtokolt kincsek csak úgy érnek valamit, ha azokat minél többen látják és megértik”.

Fekete-Dombi Ildikó, az Erkel Ferenc Nonprofit Kft. kiállítóhelyekért felelős ügyvezető igazgatója elmondta: a technikai innováció több mint egy év alatt készült el, a várat fenntartó önkormányzat az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kiírt Kubinyi-program pályázatán 10 millió forintot nyert el, ehhez további három milliót tettek hozzá önerőként. A fejlesztésen számos megyei mesterember, asztalos, vasgyártással foglalkozó mester, dizájner dolgozott.

Forrás: MTI

Képek: hirado.hu

21. századi vérfrissítés – Drakula élt, és élni fog!

Január első napjai óta elérhető a Netflix kínálatában Bram Stroker klasszikusának újragondolt változata. Vlad Tepes (ismertebb nevén Drakula gróf) most olyan oldaláról mutatkozik be, mint eddig még soha.

Drakula

Az alaptörténet követi a regényben leírtakat. A fiatal ügyvéd, Jonathan Harker Erdélybe utazik nagy pénzt remélve egy adás-vételi ügytől. Azonban hamar kiderül, hogy az ódon kastély nemcsak egy labirintus, hanem valóságos börtön is, ahol félvilági lények róják a kietlen folyosókat. A gróf pedig csak napnyugta után bújik elő rejtekéből, és fura mód napról napra egyre fiatalabbá válik. A végzet pedig rövid idő alatt lecsap Johnra, azonban az emberi mivoltát elvesztő ügyvédnek mégis marad annyi ereje, hogy Budapestre meneküljön egy apácazárdába, ahol a rendfőnök nem más, mint Abraham Van Helsing rettegett démonvadász egyik leszármazottja, Agatha nővér.

Agatha nővér és Drakula gróf kettőse köré egy egyedi történetszálat építettek a forgatókönyvírók. A vámpír és esküdt ellensége egyszer fizikai és szellemi harcot vív egymással, máskor pedig szinte izzik köztük a levegő, a néző alig várja, hogy egymásnak essenek, amolyan túlvilági Rómeó és Júliaként.

 Bár az alkotók több szokatlan elemet is beépítettek a történetbe, többek között a Demeter fedélzetén az újvilágba tartó friss házas úriember és fekete bőrű, azonos nemű „emberének” románcát vagy a 2020-ban partra vetődő, és a 21. század vívmányaival és kényelmével hamar megbarátkozó vámpírgróf alakját, aki habzsolja – akarom mondani, szívja magába – az élvezeteket, a mini sorozat élvezhető. Felüdülést jelent az Alkonyat kamaszvérszívói után, és közel sem olyan véres és naturális, mint a True Bloodban elénk tárt alternatív társadalom. Ugyanakkor Coppola 1992-es alkotását nem képes felülmúlni.

Képtalálat a következőre: „drakula netflix plakát”

Számomra ez volt az első olyan, a Drakula-sztorit feldolgozó alkotás, ahol csupán egy múló percig éreztem vonzalmat a gróf iránt, és az első két részben inkább szörnyetegként tekintettem rám, mintsem csábító, emberi vérre szomjazó lényként. Azonban a harmadik, a jelenben játszódó epizódban mondhatni jellemfejlődést véltem nála felfedezni, amely egy meglepő végkifejletben teljesedett ki.

A miniszéria a fentebbi újításai mellett azért is tért el több korábbi vámpírfilmtől, mert fokozatosan leszámolt azokkal a több évszázados babonákkal, amelyek a vámpírgróf alakja köré szövődtek. Ilyen többek között a kereszttől és a napfénytől való rettegés. Azonban a fakaró és a halottak illetve a haldoklók vére továbbra is hatásosnak bizonyul az éj sötét árnyai ellen.

Bár ebben a feldolgozásban sem találta meg Drakula a tökéletes aráját, az újításokkal együtt a viktoriánus korból a napjainkig ívelő történetet egyszer nézhetőnek ítélem meg. A kissé összecsapott zárójelenet bár arra utal, hogy a vérgróf most egy darabig most nem kel ki a koporsójából, nem lepődnék meg rajta, hogyha valami csavar révén rövid időn belül ismét visszatérne mellékszereplőként egy újabb sorozatban a Netflix univerzumában.