„Mi arra koncentrálunk, ami összeköt bennünket”

Portréinterjú Herczeg Zsolt újságíróval, íróval, a 30 éves DUE egyik mozgatórugójával

hzs2

Herczeg Zsolt sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszerre főmunkatárs az InfoRádiónál, terelgeti a Diákújságírók Egyesületének (DUE) tagjait mind a táborokban, mind év közben a rendezvényeken, és boldog édesapa, aki a szülői lét minden szépségét és nyűgjét megosztja olvasóival a WMN oldalán, a Büfik és bukások Facebook-oldalon, illetve az azonos című könyvben, amelynek hamarosan érkezik a folytatása. Újságírói karrierjének indulásáról, a hódmezővásárhelyi és a budapesti évekről, valamint a férfi-nő kapcsolatokról és a szülővé válásról beszélgettünk.

Viharsarki Kanapé: Hogyan lett belőled újságíró? Egy korábbi interjúban olvastam, hogy első generációs értelmiségi vagy.
Herczeg Zsolt: Így igaz, a felmenőim földművelők voltak, a szüleim pedig gyári munkások. A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyárban dolgoztak egész életükben. Ők tereltek engem és a bátyám abba az irányba, hogy értelmiségiek legyünk. Ez az ő generációjukban úgy fogalmazódott meg: „vidd többre, mint mi”. Ezt fontos szülői erényükként tartom számon. Ők szakmunkásképzőt végeztek, és rögtön az iskola után elhelyezkedtek, dacára annak, hogy mindketten az átlagosnál jobb szellemi képességgel rendelkeztek. Ez a ’60-as években a létező leglogikusabb döntés volt, viszont akkor, amikor mi álltunk pályaválasztás előtt, már zajlott a rendszerváltás. Mivel a gyerekkorunk javarészt olvasással telt, nyilvánvaló volt, hogy humán hivatást fogunk választani. Én először a színészi pálya iránt érdeklődtem. Általános iskolás koromtól egészen 21 éves koromig aktívan játszottam mindenféle színjátszó csoportokban, és fesztiválokon is részt vettem. Komolyan készültem a színészi szakmára, ilyen irányú tanulmányokat is folytattam. Ebből fakadóan logikus lett volna, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jelentkezzek, én azonban a hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolát végeztem el 1993-ban. Ez az intézmény vette fel később Gregus Máté nevét. A mezőgazdasághoz semmi közöm nem volt azon kívül, hogy a családom 150 évre visszamenőleg a földből és az állatokból élt. A nagymamám házában szarvasmarhát és lovat is lehetett tartani, és én szerettem a kétkezi munkát, bár egy panelház hatodik emeletén nőttem fel. Mégsem bántam meg a döntésemet, mert bár az első év nagyon keménynek bizonyult, és időbe tartott elfogadtatni magam, de a „Mezgé” kiemelkedő színvonalú iskola volt. Jó tanároktól, gimnáziumi tankönyvekből tanultam, részt vettem a színjátszó kör munkájában, mindenféle művészeti és tanulmányi versenyekre jártam, de közben dolgoztam is a földön és a tangazdaságban, ahol parasztemberektől, állatorvosoktól és agronómusoktól értékes gyakorlati ismereteket kaptam, és fontos kommunikációs készségeket sajátítottam el.
Az első újságírói munkám a színjátszásnak köszönhető. A Vásárhely és Vidéke című lap gyakornokaként írtam egy tudósítást az irodalmi színpadunkról. Néhányszor szerepeltem a Vásárhelyi Városi Televízióban és a Régió Rádióban is; az utóbbiban például egy Micimackó-hangjáték színészeként a hajdani Főnix Klub műsorában, Arany-Tóth Attila mellett.

VK: Hogyan kerültél kapcsolatba a DUE-val?
HZS.: Magyartanárom, Görbe Márta ösztökélésére az érettségi után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahol általános iskolai magyar irodalom és nyelvtan szakos tanárként és művelődésszervezőként diplomáztam 1997-ben. Elvégeztem a média szakirányt is. Ez a négy szegedi év hihetetlenül nagy élmény volt, hiszen végre olyasmit tanulhattam, ami igazán érdekelt. Mellette pedig ott is játszottam egy színjátszó csoportban, szerveztem a ma is létező Országos Közművelődési Konferenciát, és sokat írtam a főiskola lapjába. A DUE-ba ennek köszönhetően kerültem be. Ez a Tű című újság az év felsőoktatási diáklapja lett az egyesület pályázatán, és mivel a szerkesztőségből leginkább én készültem tudatosan az újságírói pályára, én vettem részt a nyereményként felajánlott nyári médiatáborban. Ez 1996-ban történt. Akkor már túl voltam egy tudományos diákköri dolgozaton is, amit ötödmagammal írtam az intravénás kábítószer-fogyasztás és az AIDS kapcsolatáról. Ezt annyira komolyan vettem, hogy elszegődtem tűcsere-aktivistának a szegedi Farkasinszky Teréz Drogcentrumba. Éjszakánként a drogtanyákat jártam, és tiszta tűket osztogattam a heroinfüggőknek. Ebből született meg „A fehér halál foglyai” című kötet, amivel elsők lettünk az OTDK-n. Ennek számottevő előnyei voltak, például már nem kellett szakdolgozatot írnunk, publikáltunk a Pedagógiai Szemlében, a szövegünk bekerült egy egyetemi tankönyvbe, én pedig tanszéki demonstrátor lettem és megkaptam a köztársasági ösztöndíjat, amivel ráadásul tandíjmentesség járt.

VK: Szerteágazó tevékenységet folytattál a főiskolán. Végül mégis az újságírás mellett döntöttél. Mik voltak a főbb állomások a pályád során?
HZS.: A kutatás révén kerültem kapcsolatba egy Kicsi becenevű heroinfogyasztó szegedi lánnyal, akinek történetét egy szociológiai esettanulmányban, utána pedig egy újságriportban is feldolgoztam. Ezt a cikket elküldtem Budapestre a Bálint György Újságíró Iskola akkori igazgatójának, a legendás Földes Annának, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehetek-e újságíró. Anna néni egy írógépen írt levélben válaszolt, amelyben az állt: „Zsolt, ön már az.” Azt is megírta, hogy ezt a riportot elfogadná vizsgamunkának az iskolájában. Így aztán a 21. születésnapomon átvettem a diplomámat, kaptam mellé egy Kiváló tanárjelölt kitüntetést, de mindenki tudta, hogy belőlem sosem lesz főállású pedagógus. Ráadásul éppen akkor végeztem, amikor idehaza kezdetét vette a kereskedelmi televíziózás és egyre több helyi rádió sugárzott műsort. Hódmezővásárhelyen is akkor indult el a rádió, amelynek a szerkesztőségébe szinte egyszerre jelentkeztünk a bátyámmal. Fel is vettek bennünket, így a 7nap hetilapnál és a Rádió 7-nél lettem újságíró. Olvasószerkesztőként kezdtem, de dolgoztam tudósítóként és riporterként is, később kaptam egy műsort, majd szerkesztő, felelős szerkesztő, két év múlva pedig főszerkesztő lettem. Ez egy hihetetlenül tempós időszak volt, heti hét napot dolgoztunk, gyakorlatilag csak a munka létezett a számomra hat évig. Az volt a mottónk, hogy ahol két hódmezővásárhelyi valami fontos dolgot csinál, ott a harmadik a mi tudósítónk legyen. Nem sokkal később megalapítottuk a promenad.hu-t, később pedig lett egy kisteleki frekvenciánk is, és ennek az egésznek, az újságnak, a rádiónak és a hírportálnak, több tucat embernek igen fiatalon én voltam második számú szakmai vezetője a tulajdonos, Égető Gyula mögött. Nagy feladat volt, sok hibát követtem el, de azért igyekeztem helytállni. A bátyám, Herczeg Sándor volt az egyik legjobb újságíróm, ráadásul ő volt az értékesítési vezetőnk is. Ő egyébként azt a munkát még évtizedekig sikeresen folytatta, ma pedig már régi álmát megvalósítva politológus, kommunikációs tanácsadó és író. Nyaranta azért mindig elmentem a DUE-táborba, ahol 2007-ig csoportokat vezettem, azóta pedig szakmai vezető vagyok. Az elmúlt huszonnégy évben szerveztem vagy száz rendezvényt a DUE-ban, azokat most inkább nem sorolom fel, de írtam például egy szakmai tanácsadó könyvet is Presszárium címmel. A DUE kiadásában jelent meg 2005-ben, amikor már Budapesten éltem.

hzs1

VK: Hogyan jött a budapesti lehetőség?
HZS.: 2003-ban úgy éreztem, hogy a vásárhelyi médiában már mindent elértem, amit lehetett. Nem akadtak már szakmai kihívások, fenntarthatatlan volt az a mértékű testi-lelki túlterheltség, és vártak rám Budapesten a DUE-s barátaim, köztük az akkori párom. Szóval ez a lehetőség inkább szükség volt. A főszerkesztői állást a semmiért hagytam ott. Úgy jöttem a fővárosba a barátnőm 30 négyzetméteres albérletébe, hogy nem volt egyetlen állásajánlatom sem. Emlékszem, egy nap alatt 16 szerkesztőségbe küldtem el az önéletrajzomat. A Magyar Rádióban sajnos éppen létszámstop volt, de behívott egy akkor még létező budapesti napilap, illetve az InfoRádió is. Erről a rádióról a korábbi főnököm, Égető Gyula egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez az ország egyik legjobb rádiója. Ez nagy szó volt tőle, mert a Rádió 7 konkrétan az ország leghallgatottabb vidéki rádiója volt. DUE-s jó barátom, mentorom, a Petőfi rádiót vezető Szayly József tanácsára az akkor még csak hároméves InfoRádió ajánlatát fogadtam el. József is azt mondta – és nem tévedett –, hogy „az egy nagyon jó rádió lesz”, és az ottani feladatkör testhezálló lenne nekem. Bár a vezetőség nem mondta ki, de éreztem: nem hiszik el, hogy igaz, ami az önéletrajzomban áll, ezért nekem másokkal ellentétben nem két hónap, hanem két hét alatt kellett bizonyítanom az alkalmasságomat. Ez sikerült, és idén már tizenhetedik éve vagyok InfoRádiós. Főmunkatársi „rangban”, belpolitikai riporterként és parlamenti tudósítóként dolgozom kiváló kollégákkal, és tudatosan kerülöm, hogy bárhol is újra vezetői pozícióba emeljenek. A munkám mellett pedig továbbra is aktív alakítója vagyok a DUE életének.

VK: Mi motivál arra, hogy egyengesd a következő újságíró generáció útját?
HZS.:
Ez vélhetően a tanári végzettségemből ered. Kötetlen, szabad keretek között szívesen tanítok kamaszokat, fiatal felnőtteket, de napi nyolc órában ez biztos nem menne. Ahhoz túlságosan szeretek terepen dolgozó újságíró lenni. Egy időben óraadó voltam a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán, a mai Metropolitan Egyetemen, illetve megfordultam egyszer-kétszer az ELTE-n, a Komlósi Oktatási Stúdióban, és más tanfolyamokon. Ezeket szerettem. A DUE már harminc éve létezik, a médiatábort már negyven éve megszervezzük, és az elmúlt 24 évben nagyon sok értékes, tehetséges emberrel találkoztam ott. A DUE egy kreatív közösség, ami teret ad az önmegvalósításra. Hozzánk elhivatott fiatalok jönnek, akik a figyelmük száz százalékával tisztelnek meg bennünket. Nagyon jó együtt dolgozni velük. Büszkeséggel tölt el, hogy sok egykori DUE-s tanítványunk helyezkedett el, sőt jutott magas pozícióba a kommunikációs iparágban. Vannak közöttük újságírók, fotográfusok, hangmérnökök, műsorvezetők, főszerkesztők, sajtóreferensek és más kommunikációs szakemberek is. Ennek ellenére mi nem utánpótlás-nevelő üzemként tekintünk a DUE-ra. Ez sokkal inkább egy értelmiségi-képző. A lényegünket visszaadja a szlogenünk is: „Közösség, tehetség, barátság”. Fontos eredményünk, hogy ebben a társaságban a 15 éves együtt dolgozik a 60 évessel. Sok nemzedéket hozunk egy helyre, de közben arra koncentrálunk, ami összeköti bennünket, és nem arra, ami szétválaszt. Volt olyan táborunk, ahova 100 településről érkeztek a gyerekek nagyon különböző élethelyzetekből és iskolákból, de a DUE-ban mi egy szabad, elfogadó „mini köztársaságot” teremtettünk nekik saját nyelvezettel és szabályrendszerrel. A DUE immáron mintegy ezer tagot számlál, 400 iskolarádióval működik együtt, és 30 ezer fiatalt ér el lapjával, a DUE Tallózóval, illetve a rendezvényeivel, például a sajtófesztivállal vagy a diáktesztekkel. 40 éves tapasztalatunk van abban, hogyan lehet együttműködésre bírni az egymást követő generációkat, ezért nálunk nem tapasztalható az „OK bommer” jelenség, mert tisztelettel közelítünk a másik felé, a közös munka pedig még inkább összehoz bennünket. A folyamatos párbeszéd során mi is rengeteget tanulunk a fiatalabb korosztályok tagjaitól.

büfik

VK.: Pár éve egy még kisebb korosztállyal is foglalkozol. Két gyermek édesapja vagy, Tomi hároméves, Anna pedig egy. Családi mindennapjaitok főbb mozzanatait három éve az olvasók elé tárod. Hogyan jött a Büfik és bukások című cikksorozat és könyv ötlete?
HZS.: Ez is a DUE-ra, illetve a természetjárásra vezethető vissza. Gyerekkoromban ugyanis volt egy kis légzésszervi problémám, ami miatt az orvosok hegyi levegőt ajánlottak. Így kerültem nyaranta a Mátrába, ahol nagyon megszerettem a természet közelségét. Több mint egy évtizede magasabb hegyeket is mászok. Tomika születése után, 2016-ban egy fél napra el tudtam szabadulni, és a részben általam alapított, Bakancs Pista elnevezésű túracsoport tagjaival kirándultam, amikor sztorizgatni kezdtem a babáról, ők pedig nevettek. Turányi-Vadnay Szabolcs DUE-s barátom, Tomika keresztapja mondta, hogy ezt megírhatnám és elküldhetnénk D. Tóth Krisztának, a WMN alapító főszerkesztőjének, akit ő ismer, hiszen akkoriban Kriszta férjének cégében dolgozott. Megfogadtam a tanácsát, megírtam a cikket, és elküldtük Krisztának, akinek nagyon tetszett. Felajánlotta, hogy legyek az állandó külső szerzőjük, és megjósolta, hogy ebből a vicces apablogból könyv lesz egyszer, mert imádják az emberek, egy-egy részt több tízezren elolvasnak és sok ezren megosztják a Facebookon. Így is lett, nem sokkal később megkeresett a Tericum Kiadó, és 2018 karácsonyára könyvben is megjelent a Büfik és bukások. Engem egyébként alaposan meglepett, hogy hirtelen felkapottá váltam. A mai napig mosolygok azon, hogy tévékbe, rádiókba és kerekasztal-beszélgetésekre hívnak. Aztán 2018-ban Anna is megszületett, a poénnak indult sorozat nagy olvasottsággal folytatódott, ezért a kiadó most azon gondolkodik, hogy igazán megírhatnám a folytatást. Mindazonáltal a celebkedés nagyon nem az én világom, ezért csak azt a felkérést fogadom el, amit testhez állónak érzek, és gyakran jelzem, hogy bár viccesen írok, stand upolni azért nem tudok. Ha már itt tartunk, azt szeretném megjegyezni, hogy bár az írásaim humorosak, önironikusak és szarkasztikusak, érdemes a sorok mögé nézni, mert komoly társadalmi kérdéseket feszegetek bennük. Állandó témám például a férfiak és a nők közötti kommunikációs különbség. Ha valaki lehántja a humor burkát a szövegeimről, akkor talán nemcsak nevetni fog, hanem elgondolkodik. Nekem legalábbis ez a célom. Éppen ezért az egymása hátára mászó nyelvi leleményekkel nem takargatom el az olyan tragédiáimat sem, mint a szüleim válása, az én korábbi válásom, a jellemhibáim, vagy édesanyám öngyilkossága. Úgy összességében ezeket az írásaimat tartom a legszabadabb és legőszintébb munkáimnak.

VK.: Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik még gyermekvállalás előtt állnak, és nem kevés félelem kavarog bennük?
HZS.:
Nem szépítem, a gyermekvállalás idehaza egy elképesztően nagy döntés. A rendszer ugyanis egyensúlytalan: a nőket évekre a lakásba kényszeríti, a férfiak pedig egyedüli családfenntartóként kénytelenek éjjel-nappal dolgozni. Én azt a szemléletet képviselem, és a karrierem is úgy alakítom, hogy minőségi időt tudjak a családommal tölteni. Azt a hozzáállást népszerűsítem, hogy én nem „segítek” a páromnak a háztartási munkákban, hanem kiveszem a részem a közös kötelezettségekből. Ha egy pár úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor meg kell beszélniük, hogy a baba érkezése után hogyan alakítják a mindennapjaikat. Hogyan lesz az altatás, a játék, a fürdetés, az etetés, a mosogatás, a különböző programok. Kinek mikor lesz szabadideje? Meg kell szervezni, amit csak lehet. Én már akkor szereztem egy pótnagymamát, amikor a párom még terhes volt. Ő az egyik DUE-s barátunk anyukája, akinek van öt gyermeke, hét unokája, és 40 évig óvónőként dolgozott. Rajta kívül két rokonunk segít a takarításban, a főzésben, illetve szükség esetén gyermekfelügyeletet is vállalnak. Ezekről azért gondoskodtam idejekorán, hogy a gyermekeim édesanyja ne purcanjon ki. Az anyák ugyanis a történelem során soha nem voltak annyira magukra hagyva, mint most. Régen volt egy olyan mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Most viszont mindenki szanaszét van, és bizony sokszor maguk a nők sem tudnak jól segítséget kérni vagy elfogadni. Sok az önjelölt mártír anyában is, apában is. Szóval a szülővé válásra szerintem készülni kell, mert óriási teher, és ráadásul a szabályok is rosszak. A férfiak például nem mennek gyedre, mert a nők ugyanabban a munkakörben kevesebbet keresnek, mint ők, ami mélyen igazságtalan. Az apák csak öt nap szülés utáni szabadságot kapnak, ami semmire sem elég abban a nehéz időszakban, A társadalom szemléletén is sok mindent meg kellene változtatni annak érdekében, hogy felszabadítsuk az anyákat és az apákat. Sokat írok erről, a nők és a férfiak harmonikus, tudatos együttműködéséről, a modern apaságról, a rossz mintákkal való szakítás szükségességéről, önmagunk árnyékának megugrásáról, de minden szövegemnek, a legabszurdabbaknak is azt az üzenete, hogy sokkal több minden köt össze minket, mint ami szétválaszt.

Fotó: Kecskeméti Dávid
Büfik és bukások Facebook-oldala

 

Titok, nem titok – Útbaigazít Vészabó Noémi legújabb könyve

Titok, nem titok – A könyv, amely önmagadhoz vezet címmel jelent meg nemrégiben Vészabó Noémi író, festőművész legújabb kötete. A szerzővel a spirituális útkeresésről, a társadalom jelenlegi problémáiról és az emberiség jövőbeli kilátásairól is beszélgettünk.

titok

Szívzubogásként hömpölygő gondolatok
A szerző elmondta, hogy hatodik kötete nagyon különleges módon készült el. Mintha egy belső erő vezérelte volna: magához vette egy nap a laptopját, és öt-hat órán keresztül fel sem kelt mellőle, így kezdődött. Egyszerűen nem emlékezett semmire, és mikor órákkal később felállt, úgy érezte, mintha terhet tenne le. Vészabó Noémi úgy fogalmazott, szívzubogáson ment keresztül, annyira meg akarta osztani valakivel ezeket a lelki folyamatokat, amelyek keresztüláramlottak rajta.

Noémi elmondta, hogy ő állandóan figyel: azt vallja a festő és az író mindig dolgozik, mindig be van kapcsolva. Egy-egy elejtett mondat, egy-egy finom kis megjegyzés is képes megmaradni, és alkotófolyamatokat beindítani.
A kötetben véleménye szerint valahol mindenki magára ismer, mert nincs olyan ember, aki ne tudná milyen az elengedés, milyen a nagy egymásra találás, a lángoló szerelem vagy annak a hamvadása. Mindenki átélte ezeket a nagy érzelmeket. Ezek a történetek, bölcseletek bár összefüggenek egymással, egyben önálló fejezetek is – jegyezte meg.

Elfelejtjük, hogy mi valójában fizikai testbe bújt lelkek vagyunk
Noémivel a spirituális ébredésről is beszélgettünk. Elmondta, hogy egy ideig úgy érezte, hogy egyre többen találnak rá belső önmagunkra, azonban az utóbbi időszakban mintha ez a folyamatot az egó hátráltatná sokaknál. Úgy véli, hogy nagyon sokan elfelejtik, hogy nemcsak fizikai, de szellemi lények is vagyunk, nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a lelkünk gyógyítására, ápolására. Az ő könyveinek is ez lenne a célja, azonban nem szentimentális és édeskés módon – emelte ki.
Megtudtam, hogy Szarvasházi Judit szerkesztő mikor elolvasta A titok, nem titok kéziratát, akkor megjegyezte, a fejezetekben elég erőteljesen megszólítja az olvasót, gondolkodásra készteti. Noémi szerint az a jó, hogyha az, aki a könyvet a kezében tartja, meg-megáll, és megkérdezi saját magától, hogy ő miként áll a különböző témakörökhöz. Ha csak simogatná az olvasó lelkét, semmit nem adna neki – hangsúlyozta.
Szó esett arról, hogy minden helyzet vagy minden személy, akivel szorosabb kapcsolatba kerülünk, okkal érkezik az életünkbe: vagy egy ajándék vagy egy lecke. Minden ősi tanítás kitér erre, és arra ösztönzi a fejlődni akarókat, hogy azokba az élethelyzetekbe is beleálljanak, amelyek kevésbé vannak az ínyükre, mert igazán csak azokból lehet tanulni.

Noémi

Átmeneti időket élünk
Krúdy Szinbádja vallotta azt, hogy átmeneti időket élünk. Ez az átmenet Noémi szerint akkor jó, hogyha előre vagy felfelé mutat. Ugyanakkor ahogy most körbenéz a világban, nem optimista. Az egyiptomi Halottas könyvben is az áll, hogy az Alvilág kapujában őrök állnak, hogyha könnyűnek találtatsz, akkor még nem léphetsz tovább, csak akkor, ha megértetted, megtanultad a “leckét”, amit a sorstól kaptál. Azonban a mai világunkban csak az egó diadalmaskodik, amely viszont inkább lehúz, mintsem könnyeddé tesz, mindez pedig korántsem jó.
Manapság sokan lenézik azt, aki lelki problémáival szakemberhez fordul, miközben az ókorban a szerelmi bánatra is betegségként tekintettek. Vészabó Noémi szerint a léleknek igenis is szüksége van az ápolásra, főleg ebben a felbolydult világban. De sokan csak a testükkel törődnek és/vagy a pénztárcájukat tömik.
Tele a világ képmutatókkal, és az emberek többször feszülnek egymásnak, mintsem hogy egymásért tennének. Az emberi kapcsolatok felszínessé váltak, a férfi-női szerepek is megborultak – hangzott el. Ha csak egy kicsit odafigyelünk egymásra, egy kis energiát fordítunk egy kapcsolatra, azt már megérzi a másik. A fénynek, a változásnak belül kell megszületnie. Olyan egyszerű lehetne ez a világ, hogyha nyitott szívvel tudnánk egymás felé fordulni, és ha mi így tennénk, akkor a világ is nyitna felénk –magyarázta.

A nőiesség nem megy ki a divatból
A nemi szerepek is terítékre kerültek a beszélgetésünk során. Noémi kiemelte, hogy szerinte nem attól férfi egy férfi, hogy mennyire van kigyúrva vagy hogy mennyi nőt kapott meg élete során. A férfiasság lényegét az adja, hogy miként bánik valaki egy nővel, egy nő fel tud-e nézni rá. De a felelősségvállalás kérdése is kiemelkedő szerepet tölt be e téren. Csak a lelkileg érett férfi tud felelősséget vállalni mind magáért, mind másért. S nem a másikkal szemben kellene elégedettnek enni, hanem saját magunkkal. Noémi véleménye szerint érdemes lenne az alapfogalmakat is tisztába tenni az emberi szívekben és fejekben egyaránt.
A homoszexualitással sincs semmi probléma, csak ne tegyék kötelezővé. Nem szabadna hagyni azt sem, hogy a társadalom egyik fő alapköve az legyen, hogy ki kivel osztja meg az ágyát. Nem szabadna Isten munkájába így beleavatkoznunk– tette hozzá.

A szerelem a világ kötőanyaga
Noémi végezetül megsúgta, hogy a Szeretni egyszer bolondulásig című novelláskötetének már készül a második része, mivel mind a kiadóhoz, mind hozzá személyesen futottak be olyan visszajelzések, amelyek egyértelművé tették, hogy folytatni kell ennek a lélekmelengető témának a boncolgatását. A szerző azt vallja, hogy a szerelem a világ kötőanyaga. Mindent átjár ez az érzés: szerelem az, ahogy dolgozunk, de az is, ahogy kitavaszodik vagy ahogy téli álomra hajtja fejét a természet. Volt olyan olvasó, aki elmondta, hogy egy történetben magára ismert, és utólag megértette, hogy egy adott szerelem mit adott hozzá az ő életéhez. Ezért érdemes írni, alkotni – zárta Vészabó Noémi.

Kép: Vészabó Noémi

“Jussát várja a Vaják!”

A Netflix előkarácsonyi ajándékként rukkolt elő a Vajákkal (eredeti címe The Witcher) december 21-én. A sorozat készítői a jelek szerint a Trónok harca-széria nyomdokába szeretnének lépni, azonban bár az első évad a magamfajta fantasy barátoknak belopta magát a szívébe, mégsem ütött akkorát, mint amit megálmodói reméltek.

the_witcher

A történet Andrzej Sapkowski lengyel író által készített azonos című könyvsorozaton alapul, amely több mint tíz évvel ezelőtt videójáték formájában is meghódította a világot. Az alapsztori a következő: adott egy nem tipikusan lovagias hős, egy mutáns, aki csak akkor kaszabolja le a képzeletbeli Kontinens rémségeit, hogyha megfizetik. Ő rettegett Fehér Farkas, Ríviai Geralt, akiről annyit tudni, hogy gyermekkorában megpecsételődött azzal a sorsa, hogy vaják vált belőle.

Bár a vajákokról úgy tartják, hogy nincsenek érzéseik, Geralt útját azonban nemcsak széttrancsírozott szörnyek övezik, hanem kesze-kusza nőügyek is. Megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi Yenneferhez, a nehézsorsú varázslónőhöz, akit a mágia bár örökké fiatal és elbűvölő külsőhöz segített hozzá, ennek az átváltozásnak nagy ára volt, amibe a boszorka nem képes beletörődni.
De ugyanakkor az első évad mind a nyolc részében elhangzik, hogy a meglepetés törvényének értelmében Geraltot összeköti a végzet egy kamasz hercegnővel, Cirivel, aki menekülni kényszerül birodalmából a barbár hordák betörése miatt. Hogy utóbbi szál miként alakul, azt csak vélhetően a következő évad/évadokból derül majd ki.

Az első évad csapong az időben. A három főhős sorsa szinte párhuzamosan, itt-ott keresztezve egymás útját, bontakozik ki lassan a néző szeme előtt. Geralt utazásai során akarva-akaratlanul egyre inkább belebonyolódik és részesévé válik egy, a színfalak mögött meghúzódó, mágusok közötti konfliktusnak, amely akkor tör leginkább a felszínre, mikor a kegyetlen haderővel bíró Nilfgaardi Birodalom egyeduralkodói szerepre igyekszik szert tenni a Kontinensen. A nilfgaardiak leginkább az Északi Királyságokat igyekszik bekebelezni. A forgatókönyv írók egyébként az ő vezéreiknek és mágusoknak a történetét vélhetően szándékosan nem bontották ki, ezért a jövőben az ő ármánykodásaik és hatalomvágyuk jócskán okoz még meglepetéseket és nem csekély vérontást.

Azonban Geralt, Vengerbergi Yennefer és Ciri mellett még jócskán akadnak olyan karakterek, akik megfogják a nézőt. Az első pár rész alapján eleinte megvetettem azt a varázslónőt, aki mindössze négy márkáért vásárolta meg az akkor még testileg és lelkileg is nyomorék Yennefert, de az első évad fináléjára már más véleménnyel voltam már róla. Mondhatni mindkét nő személyiségfejlődésen ment keresztül a megpróbáltatások és csatározások során, de ez mindkettőjüknek csak a javára vált.
A bölcs mágus, Erszényes alakja is megkapó. Ő az, aki arra tett fel mindent, hogy a különleges erővel bíró Ciri hercegnő életét megóvja. De a néha kicsit idegesítő, nőcsábász Kökörcsin is sokak szívébe belopja magát. A bárd, aki amellett, hogy szerte zengi lantján Geralt hőstetteit, tűzön-vízen át kitart kétes hírű barátja mellett, és elmés megjegyzéseivel gördíti előre a történet fonalát.

Geralt

Meglehet, hogy a kritikusok kissé lehúzták az első évadot, nem szabad még emiatt leírnunk az egész sorozatot, mert van még jócskán benne kurázsi. Hozzánk kelet-európai népekhez pedig kifejezetten illeszkedik ez a történelmi eseményekből és szláv mitológiából is építkező történet, amelyet átjár a balladai félhomály. Azok pedig kifejezetten a szívükbe zárják – hozzám hasonlóan – akik nemcsak lendületes történetre, politikai játszmákra és szerelmi évődésekre, hanem egy kis mesére is vágynak. A Vajákban a Trónok harcával szemben ugyanis nagyobb szerepet kap a mágia, és a Kontinens birodalmait olyan varázslények népesítik be, mint tündék, elfek vagy törpök, amelyek kénytelenek sokszor kisebbségi létben, másodrangú polgárként élni.

Nyilván az ünnepi időszak is bejátszik, de az tény, hogy az utóbbi időben ennyire nem ragadott magával sorozat. Mindössze négy nap alatt végeztem az első évaddal, és már most kíváncsian várom, hogy miként alakul Ciri sorsa, és mit is takar pontosan az, hogy ő Geralt végzete.

Kép forrása: puliwood.hu

Ízelítőt kaptak a vásárhelyi bűnügyekből az olvasók

Mondhatni hatalmas érdeklődés övezte Herczeg Sándor magánkiadásban megjelent, Az öt halott a vásárhelyi paplakban című kötetének a bemutatóját a Németh László Városi Könyvtárban Hódmezővásárhelyen. Ezen az estén engem ért a megtiszteltetés, hogy beszélgethettem a szerzővel.Sada2

Többek között arra voltam kíváncsi, hogy mi motiválta Herczeg Sándort a kötet megírására.
“Gyerekkoromban is rengeteg bűnügyi könyv volt otthon, már akkor érdekelt ez a téma. Nem azzal akartam kezdeni, hogy hódmezővásárhelyi bűncselekményekről írok, hanem először olyan magyarországi bűnözőkkel foglalkoztam, akiket tényleges életfogytiglanra ítéltek. Utána elkezdtem felkutatni ezeket a haláleseteket, ami nem minden esetben volt egyszerű, hiszen általában monogramokat kaptam csak, illetve a sírhelyeket is nehéz volt megtalálni” – mondta el Herczeg Sándor.

A beszélgetés során elhangzott, hogy a könyvben olvasható 15 történetet mintegy másfél éves kutatás előzte meg. A címadó, máig kicsit ködös históriát, Nagy Bélának és családjának a halálát eddig ilyen részletességgel még senki sem írta le. De a legkegyetlenebb hódmezővásárhelyiként számontartott, Recsken egykor rettegett táborvezető története sem került elő az utóbbi harminc évben.

Azonban a könyvbemutató során arra is fény derült, hogy a méregkeverő bába, Jáger Mari esete volt az, ami az országos sajtó érdeklődésére a leginkább számontartott a 20. században.

Sándorral arra is igyekeztünk választ találni kisebb-nagyobb sikerrel, hogy ezeknek a gyilkosságoknak milyen lelki vagy társadalmi folyamatok álltak a hátterében. Abban mindketten egyetértettünk, hogy hazánk legismertebb kriminálpszichológusának, Végh Józsefnek a szavai megkérdőjelezhetetlenek a témában. A szakértő korábban ugyanis azt nyilatkozta az emberi ésszel sokszor felfoghatatlan gyilkosságok mögött mérgező szülők, gyermekkorban elszenvedett szexuális zaklatás, testi és lelki terror, kiközösítés és a fiatalkorban szerzett mély lelki sebek húzódnak meg. A vásárhelyi esetek mindegyikénél fennállt a fenti tényezők közül egy vagy több, de hangsúlyos volt az anyagi haszonszerzés is – hangzott el.

Sada1

Az esemény végén arra is kíváncsi voltam, hogy a szerző tervez-e második kötetet a témában. A válasz egyértelmű igen volt. Sándor a hallgatóságot arra is biztatta, hogyha szívesen veszi, hogyha megosztanak vele hasonlóan véres és megrázó eseteket, amelyeknek ő a nyomába ered.

Az eseményt az érdeklődők Facebookon is nyomon követhették. A felvétel a kötet Facebook-oldalán is visszanézhető.

Aki szeretné alaposabban megismerni Vásárhely múltjának sötét fejezeteit, megvásárolhatja a könyvet a Líra könyvesboltban (Andrássy út), illetve a H-Forma Kereskedőházban.

A nagy érdeklődésre való tekintettel december 14-én, szombaton 10 és 12 óra között Herczeg Sándor várja mindazokat a könyvtárban, akik szeretnék megvásárolni és dedikáltatni a könyvet.

Fotó: Vásár24.hu

 

 

 

 

 

Hamarosan feltárul Vásárhely sötét múltja

December elején jelenik meg magánkiadásban Herczeg Sándor könyve, az Öt halott a vásárhelyi paplakban címmel. A szerzőt arról kérdeztem, mi motiválta kutatómunkája során, és arra is kíváncsi voltam, hogy a 19. és 20. századi bűncselekmények mennyiben térnek el napjaink gaztetteitől.

Herczeg Sándor színes fotó

Herczeg Sándor

Viharsarki Kanapé: Honnan jött az ötlet, hogy feldolgozz múlt századi “döglött aktákat”?
Herczeg Sándor:
2016-ban írtam egy hosszabb, két részből álló anyagot azokról az elítéltekről, akik tényleges életfogytiglani börtönbüntetést kaptak annak 2000-es bevezetése óta. Egy évvel később ezt aktualizáltam és újra közöltem saját, PoliPraktika elnevezésű blogomon. Tudomásom szerint előtte és utána sem foglalkozott senki ilyen részletességgel ezzel a témával, hiszen nem egyes eseteket ragadtam ki, hanem valamennyi ügyről írtam.
A három évvel ezelőtti anyaggyűjtés során bukkantam rá egy 1960-as hódmezővásárhelyi gyilkosságra, melynek tettese felderítetlen maradt. Egy Vígh Mária nevű kocsmárocsnőt ütöttek le az esti órákban az egyik utcában, aki sérüléseibe belehalt. A korabeli pletykák egy katonatisztet sejtettek az emberölés mögött, de a rendőrség nem tudott gyilkost felmutatni. Ez felkeltette az érdeklődésemet és megpróbáltam utánajárni az esetnek. Szerencsém is volt, hiszen rátaláltam egy 90 éves idős nénire, aki egy házban lakott az áldozattal. Olyan érdekes adatokat mondott nekem, amiből sok következtetést lehetett levonni, s ezt összegeztem is egy cikkben. Akkoriban még a helyi rádióban dolgoztam, és annak hírportáljára tettem fel az anyagot, melynek hatására jelentkezett Vígh Mária unokaöccse, így egy másik írás is született. Tulajdonképpen ez inspirált arra, hogy más érdekes, helyenként rejtélyes, illetve a közvéleményt megrázó ügyeket is elővegyek.

VK: Mióta folytatsz ebben a témában kutatómunkát? Hogy tudtad ezeket a históriákat felgöngyölíteni?
HS:
A hamarosan megjelenő könyv előmunkálatai nagyjából másfél-két évre nyúlnak vissza. A leghasznosabb a Németh László Városi Könyvtár adatbázisa, konkrétan azok az újságok, melyeket a közgyűjtemény nagyjából az 1800-as évek második felétől őriz. Ezeket a lapokat kellett átböngészni leginkább, ugyanakkor néhány információ a levéltárban, illetve az egyházak anyakönyvi kimutatásaiból származik.
Hozzáteszem, hogy minden hódmezővásárhelyi temetőben jártam, helyenként ötven, vagy száz évvel ezelőtt elhunytakat keresve, akadt olyan korábbi áldozat is, akinek a fejfájának a kutatásával egy egész vasárnap délutánt eltöltöttem. Megtaláltam és bele is került a könyvbe.

Nagy Béla családi fotója

Nagy Béla családi fotója – A család tragédiája a könyv címadó története. Nagy Béla református lelkész volt Hódmezővásárhelyen. Feleségével és három gyermekükkel egyetlen éjszaka alatt haltak meg 1944-ben.

VK: Mennyire éltek/élnek ezek a történetek a vásárhelyi köztudatban?
HS:
Akad olyan, közel 130 évvel ezelőtt történt gyilkosság, melynek története ma is elég ismert, hiszen egyetlen éjszaka alatt nyolc ember vesztette életét. Ez a Diószegi-család esete, amely nagyon feldúlta a helyiek nyugalmát. A szálak egészen az Amerikai Egyesült Államokig vezetnek, s hogy miért? Az majd ki fog derülni a könyvből!

VK: A 20. századi esetek mennyiben térnek el napjaink bűncselekményeitől?
HS:
A motivációk sok esetben nem változnak: nyereségvágy, szerelemféltés, netán bármilyen vélt vagy valós anyagi előny megszerzése. Nekem inkább az volt a meglepő, hogy a száz évvel ezelőtti sajtó milyen megdöbbentő gyorsasággal és részletességgel számolt be az ügyekről, melyeket hosszasan figyelemmel kísért. Ez leginkább az akkori nyomdatechnika mainál jóval kezdetlegesebb mivolta miatt figyelemre méltó teljesítmény.

Forján István fejfája a Dillinka temetőben

Forján István fejfája a Dillinka temetőben – A kép mögött egy olyan ember életútja rejtőzik, akinek a nevét az ’50-es évek elején rettegés övezte. Nem Hódmezővásárhelyen, mert ott csak a jelenét ismerték, a múltját nem…

VK: Kinek ajánlod leginkább a könyved?
HS:
A hódmezővásárhelyieknek mindenképpen, de mivel azt látom, hogy elég messziről is érkeznek előjegyzések a könyvre, gyakorlatilag mindenkinek, akiket érdekelnek a rejtélyes és izgalmas bűnügyek.

Az áldozat holttestének helyszíne 98 évvel később, 2019-ben

Az áldozat holttestének helyszíne 98 évvel később, 2019-ben – A fotó egy olyan vásárhelyi utcarészletet ábrázol, ahol az 1920-as évek elején horrorisztikus látvány fogadta azt az embert, aki kinyitotta reggel az ajtaját. Ebben az ügyben nem csak az áldozat halt meg, hanem talán a gyilkos lelkiismerete is feltámadt, és az a halálához vezetett.

VK: Tervezel-e könyvbemutatót?
HS:
Az „Öt halott a vásárhelyi paplakban” várhatóan december első tíz napjának valamelyikén fog megjelenni az én magánkiadásomban. A könyvbemutatót éppen ezért akkorra szeretném időzíteni. A helyszín terveim szerint legfőbb kutatásaim színtere, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár lesz.
A pontos időpontról a könyv ugyanezen címet viselő Facebook-oldalán – és reményeim szerint ezen az oldalon is – híradással leszek leendő olvasóim felé.

 

A szerelem mindennek az origója – beszélgetés Vészabó Noémivel

Vészabó Noéminek, akit festőművészként ismernek a legtöbben, pár hónapja jelent meg novelláskötete Szeretni egyszer bolondulásig címmel. Noémire ismert emberek, barátok bízták rá legféltettebb szerelmi titkaikat. A szerelem természetéről és korunk férfi-női kapcsolatairól beszélgettem a szerzővel.

Vészabó Noémi könyv

Viharsarki Kanapé: Mennyi munka előzte meg a novellás köteted megjelenését? Mióta tervezgetted a történetek megírását?
Vészabó Noémi:
A költő, az író vagy a festőművész mindig dolgozik. Folyton figyelem a körülöttem lévő arcokat, történéseket én is. Konkrét választ így nem tudok adni.
Elmentem Egyiptomba, hogy kiszakadjak kicsit ebből a világból, egyedüllétre volt szükségem. Ez nem szokatlan úgy gondolom, mert nagyon sok író tett/tesz így. A belső utazásokhoz szükséges, hogy elcsendesedjen körülöttünk a külvilág: ne hívjanak telefonon, ne kelljen randevúkra, kiállításokra járni. Mikor kiutaztam, voltak már a vázlataim, mindegyik igaz történetnek megírtam a gerincét. Az előszó pedig konkrétan Kairóban született egy jó kávé mellett. Miután hazajöttem, folytattam.
Elmondhatom, hogy szerencsém van a kiadómmal, mert nem sürgettek. Azután gyorsultak be az események, hogy Fári István igazgató úr jelezte, hogy elérkezett a kiadás ideje. Ekkor lépett be a képbe hatalmas segítséget nyújtva a főszerkesztő asszony, dr. Szarvasházi Judit. Ő volt a racionális szem, akivel közösen összerendezgettük a történeteket.

VK: Összesen hány novella került a kötetbe?
VN:
Huszonegy történet került bele végül, de gyakorlatilag végeláthatatlanul lehetne írni. Amióta megjelent a kötet, legalább öten felhívtak, hogy ők is elmondanák a különleges történetüket. Azért örülnének, hogyha megírnám – persze név és titulus nélkül – ,mert őrzik a titkot, amelytől szabadulni szeretnének, viszont senkiben nem bíznak meg. Ám velem kivételt tennének, és szívesen látnák vissza nyomtatott formában is mindezt, mert így megszabadulnának a lelki tehertől. Tulajdonképpen pont emiatt született a könyv.

VK: Ha jól értem, minden történet egy-egy titkos szerelmet dolgoz fel?
VN:
Így igaz! Ezekben a történetekben mindig hunyó valaki. A szerelem gyönyörű és szerteágazó, ha igazi szerelemről beszélünk. Van az alapséma, ami a legszebb, mikor két félből egész lesz. Mikor egy férfi és egy nő egymásra talál, kiteljesednek, és mindent bearanyoz a szerelmük. Ez lenne a legjobb, hogyha mindig így történne.
Viszont általában valamelyik fél félrelép. Vagy bekerül a képbe egy harmadik, felesleges szereplő. Így tulajdonképpen nem is olyan sok sémába illeszthetők a szerelmek.
Ezek mind-mind mai történetek hús-vér, ismert szereplőkkel, akiknek kínos lenne, hogyha a titkuk kiderülne. Viszont nálam ezek jó helyen vannak, bár hatalmas terheket ró rám mindez

VK: Hogy botlottál bele ezekbe a szereplőkbe?
VN:
Évekig a Patika Magazinnak dolgoztam, címlap interjúkat készítettem. Ott nagyon sok híres emberrel összehozott az élet, és valahogy mindig barátságok születtek az interjúkból. Én eredetileg festőművész vagyok, így eleve a baráti köröm ismert emberekből áll, akik mindig is bátran rám merték bízni a titkaikat kortól és nemtől függetlenül.

VK: Milyenek az eddigi visszajelzések?
VN:
Számos visszajelzést kaptam már. Szeretik a történeteket, volt, aki azt mondta, hogy már másodjára olvassa végig a történeteket, annyira magával ragadták, nem tud tőlük elszakadni. De van egy titok: a sztorik valamelyikében mindenki picit magára ismer, és itt már megfogtad az olvasót. Utána magáénak érzi az egész kötetet is.

Vészabó Noémi

VK: Rengeteg történetet ismerünk a régi idők szerelmeiről. Szerinted azok miért voltak másabbak, mint a mostani kapcsolatok?
VN:
Azt érdemes leszögezni, hogy mi már csak az illúzióját látjuk ezeknek a letűnt szerelmeknek. Ez azért kicsit színezi a képet. De ahogy Karinthy mondta: „Azért nem jön össze a férfi meg a nő, mert a férfi a nőt akarja, a nő meg a férfit. De úgy gondolom, hogy azért voltak azok másabbak, mint a mostaniak, mert korunk emberei nagyon félnek a felelősségtől. Nem divat manapság már a házasság. Én művészember létemre a házasság témájában konzervatív vagyok.
Szerencsés, hogyha találkozunk a másik felünkkel, nálam ez így történt. De az általam megírt történetek szereplőinél azt láttam, hogy kerestek. De valójában nem találták meg a másik felüket.  Ezért is kacsingatnak ki. Az elköteleződéshez bátorság kell. Ha megvan az igazi szerelem, ha nem kell gondolkodnod, ha tudod, hogy megtaláltad, akkor nem félsz, ennyire egyszerű lehet, ami egyébként borzasztóan bonyolult.

VK: A szereplők a történetek végén visszataláltak a társuk mellé?
VN:
Ezek a novellák nem hollywood-i rózsaszín mesék. Egyik történetet sem írtam úgy meg, hogy végül egy édes, vattacukor íz marad az olvasó szájában. A legtöbb történet csattanóval, de nem happy end-del végződik. Ez maga az élet. Ezek nem szomorú történetek, csak elgondolkodtatók. Egy orvos barátom mesélte, hogy napokig emésztgetett néha egy-egy novellát.
Van olyan szereplő is, aki nem tud dönteni több ember között: mindegyikkel másért jó, de így nem lehet, mert senki sem boldog. Ki kell mernünk mondani, hogy az a jó, hogyha két fél találkozik, és legyünk legalább annyira szabadelvűek, hogy azt mondjuk, mindegy, hogy férfi-e vagy nő.
Úgy gondolom e kényes téma kapcsán, hogy bizony az írók dolga is lenne ezzel foglalkozni, felszínre hozni ezeket az elfojtott gondolatokat, érzelmeket.
Meg kellene tanulni elengedni is a másikat. Az utóbbi időben ez egyre kevesebbeknek megy. De meg kell tanulni elfogadni is egymást, és meg kell tanulnunk bevállalósnak is lenni!
Kérdés, hogy be merem-e dobni magam egy-egy kapcsolatban, és majd eldönti a sors mi lesz a folytatás? Ezt csak akkor tudom meg, hogyha megpróbálom.

VK: Szerinted mi nők mit rontottunk el, hogy felbomlottak a klasszikus női-férfi szerepek?
VN:
Mi modern kori nők ugyanúgy élünk, dolgozunk, mint a férfiak. Már rég a múlt homályába veszett az a női szerepkör, amikor a feleség  gyermeket nevelt és a háztartást irányította. De a legfőbb baj az, hogy a nők át akarják venni az irányítást a férfiaktól, ők akarják viselni a nadrágot, és ez természetesen nem jó.
Én például szeretek felnézni a férjemre, szeretem, hogy férfi, és egy percig sem akarom viselni a nadrágot. Én akkor tudok nő lenni mellette, hogyha engedem, hogy ő férfi legyen.
Az édesanyám azt tanította, hogy legyek olyan, hogyha a férjem az utcán megy, akkor legyen egy ember, de ha bejön hozzám a szobába, akkor férfi legyen.
Kemények lettünk, uralkodni vágyunk, harcolunk. Ezzel szemben én szeretem, hogyha a nő lágy: attól szép és titokzatos. Szeretem, hogyha a nő nő mer lenni.
Semmi nem jó, ami erőszak, semmi nem jó, ami szélsőség. Sem a magánéletben, sem a szerelemben, sem a politikában. Nem olyan bonyolult a recept: a nő maradjon nő, és hagyja, hogy a férfi férfi legyen, és fordítva.

Vészabó Noémi: A tánc

VK: Ugyanakkor a szerelem, a szerelem iránti vágy jelen van.
VN:
Mi nők a nyomulással is feldöntöttük a régi egyensúlyt, azzal, hogy nem tudjuk méltósággal fogadni az udvarlást. De ezért is született ez a könyv, hiszen a szerelem mindennek az origója, mindent ez mozgat. Még a nagy történelmi megmozdulások mögött is egy-egy szerelem húzódott általában. Ennek ellenére még mindig tudunk a szerelemről beszélgetni, még mindig nem tudtuk megfejteni. Azért ülünk mi is itt, mert a szüleink szerették egymást. Ölelésből születtünk.
Ugyanakkor minden generáció átéli ugyanazt, mindig újratermeli magát ez a szerelem.

VK: Nem lehet, hogy a túlzott pszichológiai analizálgatással is rontunk napjainkban a helyzetünkön?
VN:
Az ókori jósdák bejárata fölött az állt: „Ismerd meg önmagad!”. Ez a világ egyik legbölcsebb mondása. Az emberek próbálják megfejteni a magasságokat, az óceánok mélyét, a folyók zuhanását, de önmagukat nem ismerik. Azt kérdezik van-e Isten, van-e élet a halál után? Pedig azt kellene megkérdezniük, hogy vagyok-e én, hol helyezkedem el ebben a történetben? Ami elgondolkodtató kérdés lehet sokaknak: van-e életem a halál előtt!
Mindez tehát leegyszerűsíthető, csak le kell róla hántani a felesleges túlagyalást.

VK: Várható a kötetnek még folytatása?
VN:
A téma az utcán a hever, és ez a témakör jóformán kimeríthetetlen. Megérne akár egy külön kötetet társkeresők világa, de lehetne egy külön novellagyűjteményben foglalkozni a negyvenes-ötvenes korosztállyal, ahol sok elvált férfi és nő a félelmei miatt már nem mer új kapcsolatba belevágni. A kiadóm is nyitott a folytatásra, akárcsak én.
Egy jó író, újságíró vagy filmrendező folyton figyel. A férjem, Dézsy Zoltán rendező sokszor a mindennapokban is snittekben gondolkozik, nem tud kilépni a filmezés légköréből.
Jómagam pedig vagy árnyékokat és fényeket látok vagy sztorikat az emberek mögött. A lényeg, hogy nyitott szemmel és szívvel járjunk a világban.

Képek forrása: Vészabó Noémi Facebook-oldala

Mia