A szerelem mindennek az origója – beszélgetés Vészabó Noémivel

Vészabó Noéminek, akit festőművészként ismernek a legtöbben, pár hónapja jelent meg novelláskötete Szeretni egyszer bolondulásig címmel. Noémire ismert emberek, barátok bízták rá legféltettebb szerelmi titkaikat. A szerelem természetéről és korunk férfi-női kapcsolatairól beszélgettem a szerzővel.

Vészabó Noémi könyv

Viharsarki Kanapé: Mennyi munka előzte meg a novellás köteted megjelenését? Mióta tervezgetted a történetek megírását?
Vészabó Noémi:
A költő, az író vagy a festőművész mindig dolgozik. Folyton figyelem a körülöttem lévő arcokat, történéseket én is. Konkrét választ így nem tudok adni.
Elmentem Egyiptomba, hogy kiszakadjak kicsit ebből a világból, egyedüllétre volt szükségem. Ez nem szokatlan úgy gondolom, mert nagyon sok író tett/tesz így. A belső utazásokhoz szükséges, hogy elcsendesedjen körülöttünk a külvilág: ne hívjanak telefonon, ne kelljen randevúkra, kiállításokra járni. Mikor kiutaztam, voltak már a vázlataim, mindegyik igaz történetnek megírtam a gerincét. Az előszó pedig konkrétan Kairóban született egy jó kávé mellett. Miután hazajöttem, folytattam.
Elmondhatom, hogy szerencsém van a kiadómmal, mert nem sürgettek. Azután gyorsultak be az események, hogy Fári István igazgató úr jelezte, hogy elérkezett a kiadás ideje. Ekkor lépett be a képbe hatalmas segítséget nyújtva a főszerkesztő asszony, dr. Szarvasházi Judit. Ő volt a racionális szem, akivel közösen összerendezgettük a történeteket.

VK: Összesen hány novella került a kötetbe?
VN:
Huszonegy történet került bele végül, de gyakorlatilag végeláthatatlanul lehetne írni. Amióta megjelent a kötet, legalább öten felhívtak, hogy ők is elmondanák a különleges történetüket. Azért örülnének, hogyha megírnám – persze név és titulus nélkül – ,mert őrzik a titkot, amelytől szabadulni szeretnének, viszont senkiben nem bíznak meg. Ám velem kivételt tennének, és szívesen látnák vissza nyomtatott formában is mindezt, mert így megszabadulnának a lelki tehertől. Tulajdonképpen pont emiatt született a könyv.

VK: Ha jól értem, minden történet egy-egy titkos szerelmet dolgoz fel?
VN:
Így igaz! Ezekben a történetekben mindig hunyó valaki. A szerelem gyönyörű és szerteágazó, ha igazi szerelemről beszélünk. Van az alapséma, ami a legszebb, mikor két félből egész lesz. Mikor egy férfi és egy nő egymásra talál, kiteljesednek, és mindent bearanyoz a szerelmük. Ez lenne a legjobb, hogyha mindig így történne.
Viszont általában valamelyik fél félrelép. Vagy bekerül a képbe egy harmadik, felesleges szereplő. Így tulajdonképpen nem is olyan sok sémába illeszthetők a szerelmek.
Ezek mind-mind mai történetek hús-vér, ismert szereplőkkel, akiknek kínos lenne, hogyha a titkuk kiderülne. Viszont nálam ezek jó helyen vannak, bár hatalmas terheket ró rám mindez

VK: Hogy botlottál bele ezekbe a szereplőkbe?
VN:
Évekig a Patika Magazinnak dolgoztam, címlap interjúkat készítettem. Ott nagyon sok híres emberrel összehozott az élet, és valahogy mindig barátságok születtek az interjúkból. Én eredetileg festőművész vagyok, így eleve a baráti köröm ismert emberekből áll, akik mindig is bátran rám merték bízni a titkaikat kortól és nemtől függetlenül.

VK: Milyenek az eddigi visszajelzések?
VN:
Számos visszajelzést kaptam már. Szeretik a történeteket, volt, aki azt mondta, hogy már másodjára olvassa végig a történeteket, annyira magával ragadták, nem tud tőlük elszakadni. De van egy titok: a sztorik valamelyikében mindenki picit magára ismer, és itt már megfogtad az olvasót. Utána magáénak érzi az egész kötetet is.

Vészabó Noémi

VK: Rengeteg történetet ismerünk a régi idők szerelmeiről. Szerinted azok miért voltak másabbak, mint a mostani kapcsolatok?
VN:
Azt érdemes leszögezni, hogy mi már csak az illúzióját látjuk ezeknek a letűnt szerelmeknek. Ez azért kicsit színezi a képet. De ahogy Karinthy mondta: „Azért nem jön össze a férfi meg a nő, mert a férfi a nőt akarja, a nő meg a férfit. De úgy gondolom, hogy azért voltak azok másabbak, mint a mostaniak, mert korunk emberei nagyon félnek a felelősségtől. Nem divat manapság már a házasság. Én művészember létemre a házasság témájában konzervatív vagyok.
Szerencsés, hogyha találkozunk a másik felünkkel, nálam ez így történt. De az általam megírt történetek szereplőinél azt láttam, hogy kerestek. De valójában nem találták meg a másik felüket.  Ezért is kacsingatnak ki. Az elköteleződéshez bátorság kell. Ha megvan az igazi szerelem, ha nem kell gondolkodnod, ha tudod, hogy megtaláltad, akkor nem félsz, ennyire egyszerű lehet, ami egyébként borzasztóan bonyolult.

VK: A szereplők a történetek végén visszataláltak a társuk mellé?
VN:
Ezek a novellák nem hollywood-i rózsaszín mesék. Egyik történetet sem írtam úgy meg, hogy végül egy édes, vattacukor íz marad az olvasó szájában. A legtöbb történet csattanóval, de nem happy end-del végződik. Ez maga az élet. Ezek nem szomorú történetek, csak elgondolkodtatók. Egy orvos barátom mesélte, hogy napokig emésztgetett néha egy-egy novellát.
Van olyan szereplő is, aki nem tud dönteni több ember között: mindegyikkel másért jó, de így nem lehet, mert senki sem boldog. Ki kell mernünk mondani, hogy az a jó, hogyha két fél találkozik, és legyünk legalább annyira szabadelvűek, hogy azt mondjuk, mindegy, hogy férfi-e vagy nő.
Úgy gondolom e kényes téma kapcsán, hogy bizony az írók dolga is lenne ezzel foglalkozni, felszínre hozni ezeket az elfojtott gondolatokat, érzelmeket.
Meg kellene tanulni elengedni is a másikat. Az utóbbi időben ez egyre kevesebbeknek megy. De meg kell tanulni elfogadni is egymást, és meg kell tanulnunk bevállalósnak is lenni!
Kérdés, hogy be merem-e dobni magam egy-egy kapcsolatban, és majd eldönti a sors mi lesz a folytatás? Ezt csak akkor tudom meg, hogyha megpróbálom.

VK: Szerinted mi nők mit rontottunk el, hogy felbomlottak a klasszikus női-férfi szerepek?
VN:
Mi modern kori nők ugyanúgy élünk, dolgozunk, mint a férfiak. Már rég a múlt homályába veszett az a női szerepkör, amikor a feleség  gyermeket nevelt és a háztartást irányította. De a legfőbb baj az, hogy a nők át akarják venni az irányítást a férfiaktól, ők akarják viselni a nadrágot, és ez természetesen nem jó.
Én például szeretek felnézni a férjemre, szeretem, hogy férfi, és egy percig sem akarom viselni a nadrágot. Én akkor tudok nő lenni mellette, hogyha engedem, hogy ő férfi legyen.
Az édesanyám azt tanította, hogy legyek olyan, hogyha a férjem az utcán megy, akkor legyen egy ember, de ha bejön hozzám a szobába, akkor férfi legyen.
Kemények lettünk, uralkodni vágyunk, harcolunk. Ezzel szemben én szeretem, hogyha a nő lágy: attól szép és titokzatos. Szeretem, hogyha a nő nő mer lenni.
Semmi nem jó, ami erőszak, semmi nem jó, ami szélsőség. Sem a magánéletben, sem a szerelemben, sem a politikában. Nem olyan bonyolult a recept: a nő maradjon nő, és hagyja, hogy a férfi férfi legyen, és fordítva.

Vészabó Noémi: A tánc

VK: Ugyanakkor a szerelem, a szerelem iránti vágy jelen van.
VN:
Mi nők a nyomulással is feldöntöttük a régi egyensúlyt, azzal, hogy nem tudjuk méltósággal fogadni az udvarlást. De ezért is született ez a könyv, hiszen a szerelem mindennek az origója, mindent ez mozgat. Még a nagy történelmi megmozdulások mögött is egy-egy szerelem húzódott általában. Ennek ellenére még mindig tudunk a szerelemről beszélgetni, még mindig nem tudtuk megfejteni. Azért ülünk mi is itt, mert a szüleink szerették egymást. Ölelésből születtünk.
Ugyanakkor minden generáció átéli ugyanazt, mindig újratermeli magát ez a szerelem.

VK: Nem lehet, hogy a túlzott pszichológiai analizálgatással is rontunk napjainkban a helyzetünkön?
VN:
Az ókori jósdák bejárata fölött az állt: „Ismerd meg önmagad!”. Ez a világ egyik legbölcsebb mondása. Az emberek próbálják megfejteni a magasságokat, az óceánok mélyét, a folyók zuhanását, de önmagukat nem ismerik. Azt kérdezik van-e Isten, van-e élet a halál után? Pedig azt kellene megkérdezniük, hogy vagyok-e én, hol helyezkedem el ebben a történetben? Ami elgondolkodtató kérdés lehet sokaknak: van-e életem a halál előtt!
Mindez tehát leegyszerűsíthető, csak le kell róla hántani a felesleges túlagyalást.

VK: Várható a kötetnek még folytatása?
VN:
A téma az utcán a hever, és ez a témakör jóformán kimeríthetetlen. Megérne akár egy külön kötetet társkeresők világa, de lehetne egy külön novellagyűjteményben foglalkozni a negyvenes-ötvenes korosztállyal, ahol sok elvált férfi és nő a félelmei miatt már nem mer új kapcsolatba belevágni. A kiadóm is nyitott a folytatásra, akárcsak én.
Egy jó író, újságíró vagy filmrendező folyton figyel. A férjem, Dézsy Zoltán rendező sokszor a mindennapokban is snittekben gondolkozik, nem tud kilépni a filmezés légköréből.
Jómagam pedig vagy árnyékokat és fényeket látok vagy sztorikat az emberek mögött. A lényeg, hogy nyitott szemmel és szívvel járjunk a világban.

Képek forrása: Vészabó Noémi Facebook-oldala

Mia

Reklámok

Ősvigasztalás

Az Ősvigasztalás Tamási Áron már-már feledésbe merült műve, amelyet Amerikából küldött még a ’20-as évek elején haza egy versenyre, de akkor az alkotás nem aratott hangos sikert. Aztán egészen a ’70-es évek végéig kellett arra várni, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban fantáziát lássanak benne, és színre vigyék. A négy színben egy olyan történet bontakozik ki a szemünk előtt, ahol az ősi vallás és a modernkor időnként nyakatekert eszméi csapnak össze. A darabot pedig ízig-vérig átjárja a székely nép keserédes sorsa.

A darabot elejétől a végéig kettősség járja át. A régi vallás, eleink hagyományainak tisztelete és az újkori törvények betartása között hintáznak ide-oda a szereplők. A sámándobok, az álarcok és a felcsendülő dallamok egyaránt a keresztény vallás felvétele előtti időket amikor az ember arra törekedett, hogy harmóniában éljen a környezetével, és ne zsigerelje ki azt.
A székely nép szelleme és humora is kiemelt szerepet kap a történet folyásában. A góbéságok és a furfangos beszéd mellett olyan szokások elevenednek meg, amelyek lassacskán kikopnak a mi rohanó mindennapjainkból. A jókedv és a csípős nyelvezet mellett azonban megjelenik a hunok leszármazottjaiként is számon tartott nép mély igazságérzete is, amelyet ha valaki nem tart tiszteletben, az jobb, hogyha minél nagyobb távolságot tart a sértettől.

Csorja Ádám azzal, hogy teljesíti fivére, Ambrus utolsó kívánságát, és elégeti a holtestét, szemben találja magát a törvény helyi képviselőjével, a jegyzővel, aki egyenesen a bíróságig viszi az ügyet. A gyászoló testvért pedig nem röstelli még gyilkosággal is megvádolni, mivel egy véres kést is találnak a kaji A tárgyaláson a vádlott a testvére hamvait tartalmazó edénnyel a hóna alatt jelenik meg, és kitart az igaza mellet. A vád sorra szólítja a tanúkat, akiket az ügyész és a bíró sorra kiparodizál vagy a földig aláz. Kispál Jula, a szomszéd nevelt lánya megszólalni sem tud a törvény színe előtt, mivel a férfiak látva rémületét és egyszerűségét nevetség tárgyává teszik, akárcsak nevelőapját, akit nem röstellnek kigúnyolni azért, mert mint derék székely emberként emlegeti az elhunytat.
A jog képviselői, akik semmibe veszik az érintettek önérzetét és hagyománytiszteletét végül tíz hónapos fegyházi elzárásra ítélik Ádámot, aki mint egy kőszikla állja, hogy ártatlanul, csupán azért vonuljon börtönbe, mert testvérének elhamvasztása – amely a régi világban a mindennapok része volt – törvénybe ütköző cselekedet.

Mikor a néző azt hinné, hogy a börtönben a főhős az ugyancsak székely származású csendőrrel csendesen beletörődik a rámért sorscsapásba, akkor jön csak el az igazi katarzis: a két férfiből előbújik a virtus az elfogyasztott bor hatására, és a részben féltékenység szülte szóváltás tragédiába torkollik. Nem véletlen, hogy mind a négy szín egy hatalmas malomkőben játszódik. Metaforikus kép ez, mivel arra utal, hogy az élet felőröl apránként minket, a közöny és a megszokás és a ránk erőltetett jelmezek megfosztanak bennünket mind azoktól az értékektől, amelyek kiemelnek bennünket az európai népek tengeréből.

Kispál Jula meggyalázása a holttesten ugyancsak kettős üzenetet hordoz: az új kor vívmányai ugyan erővel legyűrhetnek minket, de kellő kitartással és megfelelő hozzáállással a leglehetetlenebb helyzetben is utat tud törni magának amolyan kis hajtásként a hagyomány, amely apáról fiúra, anyáról leányra öröklődik. A hit ereje pedig valóban hegyeket képes megmozgatni, és segít behegeszteni a múlt fájó sebeit is.

Béres László a Bernarda Alba háza után ismét nehéz fába vágta a fejszéjét. Egy igencsak nehéz darabot vitt színre, amelynek mély és velős üzenete van. De a zene és a tánc megfelelő alkalmazásával és tapasztalt szereplőgárdával még közel száz év távlatából is meg tudta ragadni azt a fő irányvonalat, amelyre a szerző, az erdélyi gyökereire büszke Tamási Áron is felfűzte annak idején balladisztikus homályba burkolózó, tragikus kimenetelű történetét!

Fotók: jokaiszinhaz.hu

Mia

Kitörni az ördögi körből

A negyvenkettedik széken ülő nő című monodráma Tarsoly Krisztina főszereplésével görbe tükröt tart napjaink társadalma elé. A Jókai Színház a november 11-i premiert követően február 14-én és 15-én tűzte ismét műsorra a Tallér Edina írásából készült művet, amely a budapesti közönséget is magával ragadta már az év végén.

face_cover_a_42_szeken_ulo_no

A Stúdiószínházban elevenedett meg egy olyan történet, amely napjaink népbetegségeiből jócskán merít. A főhős, egy fiatal nő, aki sok kortársához hasonlóan keresi mind önmagát, mind a boldogságát. Egy évtizede napról-napra ugyanazt a monoton munkát végzi egy istállószerű irodában, jóformán alig van magánélete, és folyamatosan aggódik beteg édesapja állapota miatt.

A történet helyszíne a főhős munkahelye vasárnap délután, ahová lelkesen bejár takarítani. Bár nem vallja be magának, talán csak a lelke mélyén, de ez a túlbuzgóság is csak egy menekülési útvonal. Addig sem kell otthon a négy fal között ücsörögnie a kórosan elhízott édesapjával, aki már ki sem tud mozdulni a lakásból.
A másik ilyen egérút ingerszegény életében a futás, amely viszont bár egy időre kikapcsolja akárcsak a zenehallgatás vagy a fotózás, de ez is csak tüneti kezelésnek bizonyul. Mert hiába a rendszeres mozgás, hogyha a vágyait meg nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében lenyeli.
Amikor idegesen a gyomrához kap, és ostorozza önmagát, hogy megint mindent összeevett, és megkönnyebbülésként beszél arról, hogy a hányás/hánytatás ilyen esetben felér nála a „megtisztulással”, akkor már sejthető, hogy kezdődő bulimia elevenedik meg előttünk egy enyhébb formájában (falásroham helyett a beteg „csak” összeeszik mindenfélét).

img_9602_0

A bulimia és az anorexia az egyéb lelki eredetű evészavarokkal együtt napjainkban gyakori diagnózisok fiatal nők nagy százalékánál. Ez nem is csoda, mikor egy sor elvárás tornyosul a gyengébbik nem tagjai fölé.
A divatlapok és általuk a társadalom is elvárja, hogy egy nő legyen csinos, ápolt, szexi. Egyszerre legyen a topon mind a magánéletében, mind a munkahelyén, de mellette legyen összeszedett, és ha épp leszakadni készül rá az ég, akkor is fessen úgy, mintha a skatulyából húzták volna elő. Mindez azonban csak elérhetetlen álom marad, a tökéletességre lehet törekedni, de sosem mondhatjuk azt ki, hogy az életünk minden területe maga a megtestesült tündérmese. Aki ezt álltja, az hazudik!

Ugyan csak jól ismert jelenség, a csontig lerágott pozitív megerősítsek mantrázása úgy, hogy közben egy percig sem hisszük el azt a nemes gondolatot, amelyet mormogunk az orrunk alá. Így mit sem ér azonban a programozás, és az elmaradó változás csak továbberősítheti a gyengébb jellemekben a „lúzerség”, az örök vesztesség érzését.
A társas magány jelensége ugyancsak felkavaró a történet folyásában. A mondhatni antihősnőről végig süt, hogy nem mer kapcsolatokat építeni, pontosabban bagatell kritériumokhoz köti egy-egy barátság vagy ne adj isten ismerkedés kezdetét. A pszichológusok és a pszichiáterek órákat tudnának ezekről a mazohista, általában „majd akkor” kezdetű téveszmékről mesélni.

img_9824_0

A Gerner Csaba által színpadra állított mű hemzseg a túlzásoktól és a túlkapásoktól, de épp ezekkel igyekszik felhívni a nézők figyelmét arra, hogy milyen torz, skatulyázós világban élünk, ahol az számít kívül állónak, aki felvállalja az igazi arcát!
Szegény lánytól úgy veszünk búcsút, hogy tudjuk, másnap találkozni fog a főnökeivel, akik az utóbbi hetekben már megváltak a negyvenötödik, a negyvennegyedik és a negyvenharmadik széken egykor helyet foglaló kollegáktól. A főszereplőnk pedig a negyvenkettediken ücsörög, szinte tehetetlenül, miközben a címkéi és téves hiedelmei miatt elszalad mellette az élet és megannyi lehetőség!

Pedig csak egyszer kell felnyitni a szemünk, és megemberelve önmagunkat, kezünkbe venni a sorsunk irányítását!

Képek forrása: jokaiszinhaz.hu

Mia

Hiánypótló kiadvány jelenik meg a kolbászfesztiválra

A CSABAI táj, ember, munka, szokás, kolbász, fesztivál – írásban és képben. Hiánypótló kiadvány jelenik meg a jubileumi, 20. Csabai Kolbászfesztiválra. Ambrus Zoltán szerkesztő és Hégely Sándor gondolatait közöljük.

coverfrontback

– Úgy gondoltuk, akkor tudunk méltó módon ünnepelni, ha azt a várost, ahol családi, közösségi termékként megjelent a kolbász, alapot biztosítva a fesztiválhoz, egy könyvben is megmutatjuk azoknak, akik ellátogatnak hozzánk – hangsúlyozták.

– Ez egy összefoglaló körkép, sok nézőpontból, sokféle stílusban vall a városról. A könyv szerzői egyben biztosan megegyeznek, ugyanolyan tisztelettel gondolnak elődeinkre, akik megalapították, újraalapították és megőrizték nekünk évszázadokon keresztül Csabát, csabainak. Ahhoz, hogy eligazodjunk a város múltjában, szokásaiban, szükség van a táj, az ember munkája, ételei, épületei, kapcsolatai bemutatására is. Erre tettünk kísérletet abban a reményben, hogy aki visszajár hozzánk, annak kiteljesedik a kötődése. Aki még nem járt nálunk, annak pedig kedve lesz megismerni mindazt, ami CSABAI.

Igazi csabaikum, hogy a paraszti túlsúly és mentalitás megmaradt a városban, de ez nem fékezője, hanem megalapozója volt mindannak, ami Békéscsabán végbe ment. Olyan szerves fejlődés figyelhető meg, amiben a parasztok utódai iparosok, kereskedők lettek, majd később értelmiségi pályára kerültek, hogy papok, tanítók, orvosok vagy ügyvédek legyenek. Akik ismerik a várost, beszélnek szlovákul, képviselni tudják az érdekeket és védeni tudják az értékeket.

andrassy_eleje

– A város mai arculata, hangulata az elmúlt 150 évnek, a kereskedelem, az ipar, a közlekedés fejlődésének és a legutolsó időkig a mezőgazdaság meghatározó szerepének a lenyomata. Csaba ekkor már méltán híres malomiparral, egyre dominánsabb feldolgozóiparral hívta fel magára a térség, az ország és Európa figyelmét, és ebben a folyamatban vált a csabai kolbász a város emblematikus termékévé, egyedi helyi termékké és generációk büszkeségévé.

– Megváltozott körülmények között, de még él, sőt, újjáéled mindaz, amit kolbászos hagyománynak gondolunk és tudunk: családok vágnak disznót és készítenek kolbászt. Kistermelők látják el a fővárost, csomagban küldik termékeiket mindenfelé, idegenből érkeznek sokan azért, hogy megízleljék a Csabai kolbászt – mondta Ambrus Zoltán és Hégely Sándor. – Aki a Csabai Kolbászfesztiválra látogat, belekóstolhat mindabba, ami egy város történelmét írta, hangulatát, ízét, szeretetét adta, ami családokat, közösséget kovácsolt, és tett ragaszkodóvá, büszkévé.

kolbi

A könyvben számos légi felvétel látható, nem hiányoznak a város emblematikus épületei, meghatározó személyiségei sem.
A kiadványt Barabás Ferenc tervezte, a szerzők között többek között megtalálható Ando György múzeumigazgató, Banner Zoltán művészettörténész, Köteles Lajos történész, Grecsó Krisztián író, Erdész Ádám levéltár-igazgató, Boldog Gusztáv természetvédelmi szakember, Sicz György kertészmérnök. Lipták Pálnak, a város nagy ismerőjének írásait, rajzait is tartalmazza a könyv, melyet az október 28­–31. közötti Csabai Kolbászfesztiválon vásárolhatnak meg.

Képek forrása: Csabai Kolbászfesztivál hivatalos oldala, csabaikepek.hu

Halló(k), itt vagyunk!

Nem mindennapi színházi élményben lehetett része annak, aki június 26-án, vasárnap este a TeÁtriumban megtekintette a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége Békés Megyei Szervezetének tagjai által színre vitt Rómeó és Júlia történetet.

halló3

Mielőtt Shakespeare örökbecsű darabjának rövidített verzióját megtekinthette volna a közönség, egy színes, versekből és dalokból álló csokrot nyújtottak át a Színi tanház növendékei, amelyben olyan művek kaptak helyet, amelyet a tavasz folyamán kiírt pályázatra érkeztek. A pályázat célja az volt, hogy a hallássérült embertársainkat is alkotásra, érzelmei kifejezésére késztesse.
Igazán szívhez szóló pályaműveket válogattak össze a szervezők, de talán a legérzékenyítőbb momentuma az első etapnak az volt, mikor az egyik korábbi Angyalok szárnyalása estről ismert, kifejezetten a siketekről és nagyothallókról szóló dalt adta elő a Jókai Színház egyik művésze.

halló2

Majd ezt követően mutatták be a lelkes színjátszók a romantikus történetet, amelynek színre vitelében közreműködött Komáromi Anett és Tege Antal, a színház színművészei, utóbbi rendezőként is bábáskodott a darab felett. Azonban ahhoz, hogy az akadályokat legyőzhesse az elszánt csapat, szükség volt egy jeltolmácsra. A szegedi Vörös Zsolt oroszlánrészt vállalt a munkában. Ő közvetített a hallók és a hallássérültek között. Így született meg az a kicsivel több, mint félórás varázslat, amelyhez hasonlót talán sokan még nem is láttak.

Tege Antal rendező még az első jelenet előtt pár mondatban elmesélte, hogy jött létre a darab, mi volt a főkoncepció. A nézők megtudhatták, hogy a rendező a Montague-kat és a Capulet-éket úgy osztotta fel, hogy az egyik család tagjait nagyothallók, míg a másik családét siketek alakították. Rómeó és Júlia esetében is megjelent ez a kettősség, ezért két Rómeó és két Júlia is színre lépett. Továbbá az is érdekesség volt, hogy Komáromi Anett és Illés Adrián kölcsönözték hangjukat a nagyothalló szereplőknek, míg a dialógusokat és a történetet a jeltolmács jelelte a közönségnek és a színészeknek.

halló1

Számomra felemelő élmény volt megtekinteni ezt az összeállítást, amely mögött komoly, összehangolt munka, nem kevés kitartás és lelkesedés állt. Minden tiszteletem a közreműködőké, de külön kiemelném Vörös Zsolt jeltolmács munkáját, aki mondhatni, hogy Atlaszként tartotta és vitte előre a cselekményt és a darabot egyaránt.
Remélem a jövőben is több olyan kezdeményezést valósítanak majd meg a Jókai Színház művészei, amelyekkel országos szinten is élenjárnak, és amelyekkel minél szélesebb körnek tudják megmutatni a színházi világ varázsát!

Az est házigazdája Bíró Csaba képviselő, a Közművelődési, Ifjúsági, Oktatási és Sport bizottság elnöke volt.

Fotók: Jókai Színház hivatalos Facebook oldala

Mia

 

A betyárok világába repít minket Rozsnyai János új kötete

A betyárok romantikus világába repíti olvasóit Rozsnyai János makói író, akinek legújabb kötetét, a Betyárkalandot az ünnepi könyvhéten ismerhette meg mind a makói, mind a szegedi és a pesti közönség. A szerzővel többek között az alkotás folyamatáról, eddigi munkáiról, a betyárok legendáiról és jövőbeli terveiről beszélgettem.

rozsnyai1

Viharsarki Kanapé: Honnan jött az ötlet, hogy új kötetedben a betyárok mindennapjaival foglalkozz?
Rozsnyai János: Már régen foglalkoztam levéltári kutatásokkal. Munkám során gyakran találkoztam olyan esetekkel, amelyek betyárok tetteit is érintették. Több, más irányú írásom során felötlöttek bennem ezek az esetek is.
Aztán elkezdtem írni ilyen irányú novellákat, amelyek kimondottan ezekre utaltak. Ezek ösztönöztek arra, hogy alkossak egy olyan kisebb regényt, amely a korabeli szegény parasztember és a betyárok közti kapcsolatra világít rá.

VK: Makón és környékén sok legenda maradt fent a betyárokkal kapcsolatban?
RJ: Makón és környékén maradtak fönn történetek, de ezeket a népi hagyomány csak nagyon szórványosan őrizte meg. Sikerült néhányat begyűjtenem. Elsősorban családi emlékek voltak ezek, de a regényben nem is ezek játszottak főszerepet.

VK: Milyen történelmi események hívták életre ezt a máig titokzatos világot?
RJ: 
Történelmi események nem játszottak jelentős szerepet a regény létrejöttében. Pusztán a múlt iránti rajongásom, a tájegység, bele értve Békés megyét, erős összefüggése Csanád vármegyével, volt az a tényező, ami a regény megírására késztetett.

betyarkaland

VK: Milyen eddig a kötet fogadtatása? A fiatalabb korosztály mennyire nyit az ilyen témájú munkáidra?
RJ: 
A kötet előzetes fogadtatása, úgy tűnik, hogy jónak mondható. Ennek sok oka lehet, én mindenképpen idesorolnám azt a sajnálatos tényt, hogy a mai olvasótábor elsősorban a középkort kapja meg történelmi regényekben. Látni kellene azonban, hogy a magyar történelem nem ér véget a mohácsi csatával! Igen, volt történelmünk azután is.
Az úgynevezett “nagytörténelem” nem nagyon foglalkozott a betyárok korával! Néhány romantikus mű kissé “robinhúdosra” formálta egy-két betyár alakját. Nem! Ők sem voltak angyalok, sőt!!!
A mai fiatalok egy része most ismerkedik ezzel a világgal. A vámpírfilmeken növekedett, a vizualitáshoz szokott ifjúságnak ez a könyv egy lépcsőfok lehet a valóság felé!

VK: Makó mellett Szegeden és Budapesten is képviseltetted magad. Egy nagyvárosi vagy fővárosi közönség mennyire érdeklődő a vidéki témák iránt?
RJ: 
Jómagam is megdöbbentem azon a tényen, hogy a közösségi oldalakon közölt adatok szerint, szinte megdöbbentő az érdeklődés a téma iránt. Bizonnyal benne lehet ebben a korábban már általam írt tény, miszerint roppant keveset tudnak e korszak valóságáról.
A romantika Rózsa Sándora, a róla készült filmsorozat, meghatározó volt az ország jelentős része számára. Az alföldi valóság, főleg Szabó Ferenc csodálatos munkája ellenére, nem igazán alkotott képet e vidékről, az itt történtekről az ország jelentős, főleg fővárosi lakossága számára!

VK: Napjainkban hogy lehet ismét könyvet adni a számítógéphez szokott tömegek kezébe?
RJ: 
Roppant nehéz erre válaszolni. Talán az a tény, hogy műveltebb, tanultabb fiatalság fokozatosan megunja a vizualitásból felé áramló horrort, vámpírfilmeket, és egyre inkább a könyvek felé fordul. Sok ilyen fiatalt ismerek, és bízom benne, hogy mások követik a példájukat!

VK: Hogy fest nálad az alkotás folyamata? Mennyi idő alatt születik meg egy regény?
RJ: 
No, ez megint egy roppant nehéz kérdés. Nem is tudom, hogyan kezdjem! Az alkotás tulajdonképpen gyűjtéssel kezdődött nálam. Maroslele történetét kezdtem el kutatni a makói levéltárban, ahol hatalmas segítséget kaptam Gilicze János barátomtól, aki ott dolgozott. Szakmai és módszertani útmutatásokat kaptam tőle.
A papírtömegek mázsáit átböngészve, rengeteg konkrétumot találtam, amelyek felkutatása során óhatatlanul emberi sorsok maradványaival találkoztam.
Először novellákká formálódtak ezek, majd kisregényekké, aztán országosan is szívesen fogadott regények kerültek ki a tollam alól. Így kezdtem el írni, ami azóta a legkedvesebb szórakozásommá vált.
Lassan írok, alaposan felkutatom a témát. Utána olvasok! Igyekszem saját levéltári kutatásokkal alátámasztani!

Rozsnyai3

VK: Mik a jövőbeli terveid? Legközelebb milyen témában mélyülsz majd el?
RJ: 
Már van egy teljesen kész regényem, az Istenasszony sírja, amellyel három kiadót kínáltam meg, de ugyan azt a választ kaptam, miszerint nem ismerik az olvasók a neolitikum korát. (Szerintem így nem is fogják). Ezt egy csöppet átdolgozom, majd egy bevezetésben kissé körüljárom a kort.
Van egy kurta regénykezdeményem az: Ilona, ami a Pálos rend kialakulásának koráról szó! Írok egy regényt, ami a Bocskai szabadságharcig viszi a hőst. Távolabbi tervem a Táltos keresztje című regényem második részének megírására vonatkozik. Aztán pedig…”letészem a lantot”.

VK: További eredményes munkát kívánok!

Képek forrása: rozsnyai jános Facebook oldala, makohirado.hu

Mia