Unorthodox: Mindig van másik út

A Netflix egyik legújabb sorozata, az Unorthodox, amely Deborah Feldman önéletrajzi regénye alapján készült, egy haszid közösségből származó zsidó nő megpróbáltatásait és szabadulását követi végig. A négyrészes mini széria bár kapott hideget-meleget, sokakat megérintett. Többek között engem is.

unorthodox

Aki ismer, tudja, hogy élénk érdeklődést mutatok a különböző kultúrák iránt, így van ez a zsidó kultúrkörrel is. A sokszor zárt diaszpórákon belül is különös helyet foglalnak a szatmári haszidok, akik a tengerentúlon, New York Williamsburgben élnek még ma is szép számmal. Az ultraortodox közösség szabályai szinte kőbe vannak késve, a nők feladata az, hogy mihamarabb férjhez menjenek, és gyermekeket szüljenek, lehetőség szerint minél többet. Ennek oka a sorozatban többször is elhangzik, a nagycsaládok célja, hogy „visszapótolják” azt a hatmillió zsidót, akik a vészkorszakban odavesztek.

Ebben a közegben nő fel Esty, aki családi háttere miatt már szinte születésétől kezdve kilóg a sorból. Édesapja részeges, az édesanyja pedig a családi legendárium szerint őt hátrahagyva babakorában elmenekült Williamsburg-ből, és német felmenői révén Berlinben kezdett új életet. Esty 19 éves, mikor kiválasztják számára a jövendőbelijét, Yankit. Az esküvőig mondhatni minden rendben is megy, azonban a nászéjszaka elhálása sehogy sem sikerül. Ezen a néző már meg sem lepődik azután, hogy a házasságot megelőző oktatáson kiderül, Esty azt sem tudja, hogy van hüvelye, azt pedig végképp nem, hogy az mire való. Így a fiatal lány a testi és lelki kínokkal átszőtt házasélettől és a merev szabályoktól becsömörve egy nap úgy dönt, hogy kihasználja német származásából adódó jogait, és a zongoratanárnőjének közreműködésével Berlinbe szökik.

A modern európai közegben a lányt először bár csodabogárnak titulálják, azonban hamar kiderül, hogy jócskán van zenei érzéke, és egy konzervatóriumi ösztöndíjat is megkaphatna kis szerencsével, amellyel valóban megnyílhatna előtte egy új élet kapuja. Azonban az idő szorít, és a férje is a nyomára bukkan kuzinjával, és csak Esty erején múlik, melyik utat választja.

Bár a berlini szín sokszor vontatott, és egyes jelenetek elég depresszívre sikerültek, a minisorozat mindazoknak igazi csemege lehet, akik szeretnek titokzatos fátyolok mögé belesni, és a sok fikció mellett néha életszagú történetre vágynak. A széria már-már dokumentarista részletességgel mutatja be a szatmári haszidok világát. Ez leginkább Esty és Yanki esküvőjén csúcsosodik ki, amely már-már olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. A film autentikusságát pedig tovább emeli, hogy a zsidó szereplők jiddisül beszélnek. Ezt a nyelvet napjainkban ma már csak alig kétmillión használják.

Az Unorthodox mindössze négy rész, könnyedén magával tudja ragadni a befogadót, így rövid idő alatt „ledarálható”. S mivel központi témája a másság, az önelfogadás, az útkeresés a küzdeni akarás, duplán jól jöhet ezekben a karanténos időkben.

Fotó: port.hu

A vásárhelyi majomlány nyomába eredt D. Szűcs Csaba

Minden pénteken újabb és újabb részletet ismerhetünk meg Hódmezővásárhely talán legrejtélyesebb egykori lakójáról, Szilágyi Eszter életéről, aki számos titkával együtt szállt a sírba még 1909-ben. A majomlány története már-már épp feledésbe merült volna, de D. Szűcs Csaba jó időben leporolta. A szerzővel kisregényének keletkezéséről, a mű fogadtatásáról és jövőbeli terveiről is beszélgettem.

rémsztori1

Viharsarki Kanapé: Hogy akadtál rá Szilágyi Eszter történetére?
D. Szűcs Csaba: 
Szilágyi Eszter, a hódmezővásárhelyi majomlány történetét 2008 márciusában egy 1909-es helyi hírlap hasábjain olvastam. A Délmagyarország munkatársaként egy készülő cikkem miatt lapozgattam a megsárgult újságot a városi könyvtárban. Nem mindennapi, tragikus és rejtélyes élettörténete azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Elhatároztam, hogy megírom a lapba. A róla szóló kisregény gondolata is ekkor született meg bennem.

VK: Hódmezővásárhelyen mennyire ismerték ezt a már-már rémtörténetet?
DSzCs:
Eszter neve mára teljesen feledésbe merült. Életében viszont beszédtéma volt a városban, hiszen többször cikkeztek róla a helyi újságok. Eleink különféle elméleteket gyártottak a származásáról, többen pedig személyesen is felkeresték Újvároson, ahol Lugosi Józsefnénél volt gondozásban.

VK: Mennyire színezted ki ezt a históriát?
DSzCs:
A történet cselekménye kitalált, amibe beleszőttem Eszter nehéz életének egyes eseményeit. A valóságban például szőrös volt, nem beszélt, csak makogott és négykézláb járt. A kisregényben „javítottam” ezeken a tulajdonságain. Rajta kívül több szereplő valóban élt, többet pedig egykor élők ihlettek. Azt akartam, hogy a történet fontos helyszíne legyen a még épülő városháza, ezért a cselekményt 1893-ba helyeztem.

dszucscsaba

Kép a szerzőről

VK: A Facebookon osztod meg hétről hétre a kisregényed részleteit. Milyen eddig a fogadtatása?
DSzCs:
A részletek péntekenként jelennek meg a Hódmezővásárhelyi rémtörténet Facebook-oldalamon, aminek több mint kétszáz követője van, számuk pedig naponta bővül. Kaptam visszajelzéseket az olvasóktól, hogy tetszik nekik a kisregény és izgatottan várják a folytatásokat. Ennek nagyon örülök!

VK: Tervezed-e, hogy esetleg nyomtatásban is közöld?
DSzCs:
Egyelőre nincs szándékomban, bár többen jelezték, hogy szívesen olvasnák nyomtatott formában is. Azért döntöttem a Facebookon való publikálás mellett, mert a mai világban sajnos egyre kevesebben vesznek könyvet a kezükbe, az interneten viszont rengeteg időt töltünk, így a kisregény a közösségi oldalon sokkal több emberhez eljuthat. Természetesen ingyenesen.

VK: Dolgozol-e esetleg hasonló, szintén helyi kötődésű legenda feldolgozásán?
DSzCs:
Mindig is érdekelt a helytörténet, az íróasztalom fiókjában több olyan régi, megdöbbentő és vérfagyasztó hódmezővásárhelyi történet is lapul, amiket szeretnék majd a szépírás eszközeivel feldolgozni. Úgyhogy a Facebook-oldalam követői a jövőben is számíthatnak A majomlányhoz hasonló, hosszabb-rövidebb írásokra.

A majomlány történetének újabb része mától elérhető a Hódmezővásárhelyi rémtörténet Facebook-oldalán.

 

„Mi arra koncentrálunk, ami összeköt bennünket”

Portréinterjú Herczeg Zsolt újságíróval, íróval, a 30 éves DUE egyik mozgatórugójával

hzs2

Herczeg Zsolt sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszerre főmunkatárs az InfoRádiónál, terelgeti a Diákújságírók Egyesületének (DUE) tagjait mind a táborokban, mind év közben a rendezvényeken, és boldog édesapa, aki a szülői lét minden szépségét és nyűgjét megosztja olvasóival a WMN oldalán, a Büfik és bukások Facebook-oldalon, illetve az azonos című könyvben, amelynek hamarosan érkezik a folytatása. Újságírói karrierjének indulásáról, a hódmezővásárhelyi és a budapesti évekről, valamint a férfi-nő kapcsolatokról és a szülővé válásról beszélgettünk.

Viharsarki Kanapé: Hogyan lett belőled újságíró? Egy korábbi interjúban olvastam, hogy első generációs értelmiségi vagy.
Herczeg Zsolt: Így igaz, a felmenőim földművelők voltak, a szüleim pedig gyári munkások. A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyárban dolgoztak egész életükben. Ők tereltek engem és a bátyám abba az irányba, hogy értelmiségiek legyünk. Ez az ő generációjukban úgy fogalmazódott meg: „vidd többre, mint mi”. Ezt fontos szülői erényükként tartom számon. Ők szakmunkásképzőt végeztek, és rögtön az iskola után elhelyezkedtek, dacára annak, hogy mindketten az átlagosnál jobb szellemi képességgel rendelkeztek. Ez a ’60-as években a létező leglogikusabb döntés volt, viszont akkor, amikor mi álltunk pályaválasztás előtt, már zajlott a rendszerváltás. Mivel a gyerekkorunk javarészt olvasással telt, nyilvánvaló volt, hogy humán hivatást fogunk választani. Én először a színészi pálya iránt érdeklődtem. Általános iskolás koromtól egészen 21 éves koromig aktívan játszottam mindenféle színjátszó csoportokban, és fesztiválokon is részt vettem. Komolyan készültem a színészi szakmára, ilyen irányú tanulmányokat is folytattam. Ebből fakadóan logikus lett volna, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jelentkezzek, én azonban a hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolát végeztem el 1993-ban. Ez az intézmény vette fel később Gregus Máté nevét. A mezőgazdasághoz semmi közöm nem volt azon kívül, hogy a családom 150 évre visszamenőleg a földből és az állatokból élt. A nagymamám házában szarvasmarhát és lovat is lehetett tartani, és én szerettem a kétkezi munkát, bár egy panelház hatodik emeletén nőttem fel. Mégsem bántam meg a döntésemet, mert bár az első év nagyon keménynek bizonyult, és időbe tartott elfogadtatni magam, de a „Mezgé” kiemelkedő színvonalú iskola volt. Jó tanároktól, gimnáziumi tankönyvekből tanultam, részt vettem a színjátszó kör munkájában, mindenféle művészeti és tanulmányi versenyekre jártam, de közben dolgoztam is a földön és a tangazdaságban, ahol parasztemberektől, állatorvosoktól és agronómusoktól értékes gyakorlati ismereteket kaptam, és fontos kommunikációs készségeket sajátítottam el.
Az első újságírói munkám a színjátszásnak köszönhető. A Vásárhely és Vidéke című lap gyakornokaként írtam egy tudósítást az irodalmi színpadunkról. Néhányszor szerepeltem a Vásárhelyi Városi Televízióban és a Régió Rádióban is; az utóbbiban például egy Micimackó-hangjáték színészeként a hajdani Főnix Klub műsorában, Arany-Tóth Attila mellett.

VK: Hogyan kerültél kapcsolatba a DUE-val?
HZS.: Magyartanárom, Görbe Márta ösztökélésére az érettségi után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahol általános iskolai magyar irodalom és nyelvtan szakos tanárként és művelődésszervezőként diplomáztam 1997-ben. Elvégeztem a média szakirányt is. Ez a négy szegedi év hihetetlenül nagy élmény volt, hiszen végre olyasmit tanulhattam, ami igazán érdekelt. Mellette pedig ott is játszottam egy színjátszó csoportban, szerveztem a ma is létező Országos Közművelődési Konferenciát, és sokat írtam a főiskola lapjába. A DUE-ba ennek köszönhetően kerültem be. Ez a Tű című újság az év felsőoktatási diáklapja lett az egyesület pályázatán, és mivel a szerkesztőségből leginkább én készültem tudatosan az újságírói pályára, én vettem részt a nyereményként felajánlott nyári médiatáborban. Ez 1996-ban történt. Akkor már túl voltam egy tudományos diákköri dolgozaton is, amit ötödmagammal írtam az intravénás kábítószer-fogyasztás és az AIDS kapcsolatáról. Ezt annyira komolyan vettem, hogy elszegődtem tűcsere-aktivistának a szegedi Farkasinszky Teréz Drogcentrumba. Éjszakánként a drogtanyákat jártam, és tiszta tűket osztogattam a heroinfüggőknek. Ebből született meg „A fehér halál foglyai” című kötet, amivel elsők lettünk az OTDK-n. Ennek számottevő előnyei voltak, például már nem kellett szakdolgozatot írnunk, publikáltunk a Pedagógiai Szemlében, a szövegünk bekerült egy egyetemi tankönyvbe, én pedig tanszéki demonstrátor lettem és megkaptam a köztársasági ösztöndíjat, amivel ráadásul tandíjmentesség járt.

VK: Szerteágazó tevékenységet folytattál a főiskolán. Végül mégis az újságírás mellett döntöttél. Mik voltak a főbb állomások a pályád során?
HZS.: A kutatás révén kerültem kapcsolatba egy Kicsi becenevű heroinfogyasztó szegedi lánnyal, akinek történetét egy szociológiai esettanulmányban, utána pedig egy újságriportban is feldolgoztam. Ezt a cikket elküldtem Budapestre a Bálint György Újságíró Iskola akkori igazgatójának, a legendás Földes Annának, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehetek-e újságíró. Anna néni egy írógépen írt levélben válaszolt, amelyben az állt: „Zsolt, ön már az.” Azt is megírta, hogy ezt a riportot elfogadná vizsgamunkának az iskolájában. Így aztán a 21. születésnapomon átvettem a diplomámat, kaptam mellé egy Kiváló tanárjelölt kitüntetést, de mindenki tudta, hogy belőlem sosem lesz főállású pedagógus. Ráadásul éppen akkor végeztem, amikor idehaza kezdetét vette a kereskedelmi televíziózás és egyre több helyi rádió sugárzott műsort. Hódmezővásárhelyen is akkor indult el a rádió, amelynek a szerkesztőségébe szinte egyszerre jelentkeztünk a bátyámmal. Fel is vettek bennünket, így a 7nap hetilapnál és a Rádió 7-nél lettem újságíró. Olvasószerkesztőként kezdtem, de dolgoztam tudósítóként és riporterként is, később kaptam egy műsort, majd szerkesztő, felelős szerkesztő, két év múlva pedig főszerkesztő lettem. Ez egy hihetetlenül tempós időszak volt, heti hét napot dolgoztunk, gyakorlatilag csak a munka létezett a számomra hat évig. Az volt a mottónk, hogy ahol két hódmezővásárhelyi valami fontos dolgot csinál, ott a harmadik a mi tudósítónk legyen. Nem sokkal később megalapítottuk a promenad.hu-t, később pedig lett egy kisteleki frekvenciánk is, és ennek az egésznek, az újságnak, a rádiónak és a hírportálnak, több tucat embernek igen fiatalon én voltam második számú szakmai vezetője a tulajdonos, Égető Gyula mögött. Nagy feladat volt, sok hibát követtem el, de azért igyekeztem helytállni. A bátyám, Herczeg Sándor volt az egyik legjobb újságíróm, ráadásul ő volt az értékesítési vezetőnk is. Ő egyébként azt a munkát még évtizedekig sikeresen folytatta, ma pedig már régi álmát megvalósítva politológus, kommunikációs tanácsadó és író. Nyaranta azért mindig elmentem a DUE-táborba, ahol 2007-ig csoportokat vezettem, azóta pedig szakmai vezető vagyok. Az elmúlt huszonnégy évben szerveztem vagy száz rendezvényt a DUE-ban, azokat most inkább nem sorolom fel, de írtam például egy szakmai tanácsadó könyvet is Presszárium címmel. A DUE kiadásában jelent meg 2005-ben, amikor már Budapesten éltem.

hzs1

VK: Hogyan jött a budapesti lehetőség?
HZS.: 2003-ban úgy éreztem, hogy a vásárhelyi médiában már mindent elértem, amit lehetett. Nem akadtak már szakmai kihívások, fenntarthatatlan volt az a mértékű testi-lelki túlterheltség, és vártak rám Budapesten a DUE-s barátaim, köztük az akkori párom. Szóval ez a lehetőség inkább szükség volt. A főszerkesztői állást a semmiért hagytam ott. Úgy jöttem a fővárosba a barátnőm 30 négyzetméteres albérletébe, hogy nem volt egyetlen állásajánlatom sem. Emlékszem, egy nap alatt 16 szerkesztőségbe küldtem el az önéletrajzomat. A Magyar Rádióban sajnos éppen létszámstop volt, de behívott egy akkor még létező budapesti napilap, illetve az InfoRádió is. Erről a rádióról a korábbi főnököm, Égető Gyula egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez az ország egyik legjobb rádiója. Ez nagy szó volt tőle, mert a Rádió 7 konkrétan az ország leghallgatottabb vidéki rádiója volt. DUE-s jó barátom, mentorom, a Petőfi rádiót vezető Szayly József tanácsára az akkor még csak hároméves InfoRádió ajánlatát fogadtam el. József is azt mondta – és nem tévedett –, hogy „az egy nagyon jó rádió lesz”, és az ottani feladatkör testhezálló lenne nekem. Bár a vezetőség nem mondta ki, de éreztem: nem hiszik el, hogy igaz, ami az önéletrajzomban áll, ezért nekem másokkal ellentétben nem két hónap, hanem két hét alatt kellett bizonyítanom az alkalmasságomat. Ez sikerült, és idén már tizenhetedik éve vagyok InfoRádiós. Főmunkatársi „rangban”, belpolitikai riporterként és parlamenti tudósítóként dolgozom kiváló kollégákkal, és tudatosan kerülöm, hogy bárhol is újra vezetői pozícióba emeljenek. A munkám mellett pedig továbbra is aktív alakítója vagyok a DUE életének.

VK: Mi motivál arra, hogy egyengesd a következő újságíró generáció útját?
HZS.:
Ez vélhetően a tanári végzettségemből ered. Kötetlen, szabad keretek között szívesen tanítok kamaszokat, fiatal felnőtteket, de napi nyolc órában ez biztos nem menne. Ahhoz túlságosan szeretek terepen dolgozó újságíró lenni. Egy időben óraadó voltam a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán, a mai Metropolitan Egyetemen, illetve megfordultam egyszer-kétszer az ELTE-n, a Komlósi Oktatási Stúdióban, és más tanfolyamokon. Ezeket szerettem. A DUE már harminc éve létezik, a médiatábort már negyven éve megszervezzük, és az elmúlt 24 évben nagyon sok értékes, tehetséges emberrel találkoztam ott. A DUE egy kreatív közösség, ami teret ad az önmegvalósításra. Hozzánk elhivatott fiatalok jönnek, akik a figyelmük száz százalékával tisztelnek meg bennünket. Nagyon jó együtt dolgozni velük. Büszkeséggel tölt el, hogy sok egykori DUE-s tanítványunk helyezkedett el, sőt jutott magas pozícióba a kommunikációs iparágban. Vannak közöttük újságírók, fotográfusok, hangmérnökök, műsorvezetők, főszerkesztők, sajtóreferensek és más kommunikációs szakemberek is. Ennek ellenére mi nem utánpótlás-nevelő üzemként tekintünk a DUE-ra. Ez sokkal inkább egy értelmiségi-képző. A lényegünket visszaadja a szlogenünk is: „Közösség, tehetség, barátság”. Fontos eredményünk, hogy ebben a társaságban a 15 éves együtt dolgozik a 60 évessel. Sok nemzedéket hozunk egy helyre, de közben arra koncentrálunk, ami összeköti bennünket, és nem arra, ami szétválaszt. Volt olyan táborunk, ahova 100 településről érkeztek a gyerekek nagyon különböző élethelyzetekből és iskolákból, de a DUE-ban mi egy szabad, elfogadó „mini köztársaságot” teremtettünk nekik saját nyelvezettel és szabályrendszerrel. A DUE immáron mintegy ezer tagot számlál, 400 iskolarádióval működik együtt, és 30 ezer fiatalt ér el lapjával, a DUE Tallózóval, illetve a rendezvényeivel, például a sajtófesztivállal vagy a diáktesztekkel. 40 éves tapasztalatunk van abban, hogyan lehet együttműködésre bírni az egymást követő generációkat, ezért nálunk nem tapasztalható az „OK bommer” jelenség, mert tisztelettel közelítünk a másik felé, a közös munka pedig még inkább összehoz bennünket. A folyamatos párbeszéd során mi is rengeteget tanulunk a fiatalabb korosztályok tagjaitól.

büfik

VK.: Pár éve egy még kisebb korosztállyal is foglalkozol. Két gyermek édesapja vagy, Tomi hároméves, Anna pedig egy. Családi mindennapjaitok főbb mozzanatait három éve az olvasók elé tárod. Hogyan jött a Büfik és bukások című cikksorozat és könyv ötlete?
HZS.: Ez is a DUE-ra, illetve a természetjárásra vezethető vissza. Gyerekkoromban ugyanis volt egy kis légzésszervi problémám, ami miatt az orvosok hegyi levegőt ajánlottak. Így kerültem nyaranta a Mátrába, ahol nagyon megszerettem a természet közelségét. Több mint egy évtizede magasabb hegyeket is mászok. Tomika születése után, 2016-ban egy fél napra el tudtam szabadulni, és a részben általam alapított, Bakancs Pista elnevezésű túracsoport tagjaival kirándultam, amikor sztorizgatni kezdtem a babáról, ők pedig nevettek. Turányi-Vadnay Szabolcs DUE-s barátom, Tomika keresztapja mondta, hogy ezt megírhatnám és elküldhetnénk D. Tóth Krisztának, a WMN alapító főszerkesztőjének, akit ő ismer, hiszen akkoriban Kriszta férjének cégében dolgozott. Megfogadtam a tanácsát, megírtam a cikket, és elküldtük Krisztának, akinek nagyon tetszett. Felajánlotta, hogy legyek az állandó külső szerzőjük, és megjósolta, hogy ebből a vicces apablogból könyv lesz egyszer, mert imádják az emberek, egy-egy részt több tízezren elolvasnak és sok ezren megosztják a Facebookon. Így is lett, nem sokkal később megkeresett a Tericum Kiadó, és 2018 karácsonyára könyvben is megjelent a Büfik és bukások. Engem egyébként alaposan meglepett, hogy hirtelen felkapottá váltam. A mai napig mosolygok azon, hogy tévékbe, rádiókba és kerekasztal-beszélgetésekre hívnak. Aztán 2018-ban Anna is megszületett, a poénnak indult sorozat nagy olvasottsággal folytatódott, ezért a kiadó most azon gondolkodik, hogy igazán megírhatnám a folytatást. Mindazonáltal a celebkedés nagyon nem az én világom, ezért csak azt a felkérést fogadom el, amit testhez állónak érzek, és gyakran jelzem, hogy bár viccesen írok, stand upolni azért nem tudok. Ha már itt tartunk, azt szeretném megjegyezni, hogy bár az írásaim humorosak, önironikusak és szarkasztikusak, érdemes a sorok mögé nézni, mert komoly társadalmi kérdéseket feszegetek bennük. Állandó témám például a férfiak és a nők közötti kommunikációs különbség. Ha valaki lehántja a humor burkát a szövegeimről, akkor talán nemcsak nevetni fog, hanem elgondolkodik. Nekem legalábbis ez a célom. Éppen ezért az egymása hátára mászó nyelvi leleményekkel nem takargatom el az olyan tragédiáimat sem, mint a szüleim válása, az én korábbi válásom, a jellemhibáim, vagy édesanyám öngyilkossága. Úgy összességében ezeket az írásaimat tartom a legszabadabb és legőszintébb munkáimnak.

VK.: Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik még gyermekvállalás előtt állnak, és nem kevés félelem kavarog bennük?
HZS.:
Nem szépítem, a gyermekvállalás idehaza egy elképesztően nagy döntés. A rendszer ugyanis egyensúlytalan: a nőket évekre a lakásba kényszeríti, a férfiak pedig egyedüli családfenntartóként kénytelenek éjjel-nappal dolgozni. Én azt a szemléletet képviselem, és a karrierem is úgy alakítom, hogy minőségi időt tudjak a családommal tölteni. Azt a hozzáállást népszerűsítem, hogy én nem „segítek” a páromnak a háztartási munkákban, hanem kiveszem a részem a közös kötelezettségekből. Ha egy pár úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor meg kell beszélniük, hogy a baba érkezése után hogyan alakítják a mindennapjaikat. Hogyan lesz az altatás, a játék, a fürdetés, az etetés, a mosogatás, a különböző programok. Kinek mikor lesz szabadideje? Meg kell szervezni, amit csak lehet. Én már akkor szereztem egy pótnagymamát, amikor a párom még terhes volt. Ő az egyik DUE-s barátunk anyukája, akinek van öt gyermeke, hét unokája, és 40 évig óvónőként dolgozott. Rajta kívül két rokonunk segít a takarításban, a főzésben, illetve szükség esetén gyermekfelügyeletet is vállalnak. Ezekről azért gondoskodtam idejekorán, hogy a gyermekeim édesanyja ne purcanjon ki. Az anyák ugyanis a történelem során soha nem voltak annyira magukra hagyva, mint most. Régen volt egy olyan mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Most viszont mindenki szanaszét van, és bizony sokszor maguk a nők sem tudnak jól segítséget kérni vagy elfogadni. Sok az önjelölt mártír anyában is, apában is. Szóval a szülővé válásra szerintem készülni kell, mert óriási teher, és ráadásul a szabályok is rosszak. A férfiak például nem mennek gyedre, mert a nők ugyanabban a munkakörben kevesebbet keresnek, mint ők, ami mélyen igazságtalan. Az apák csak öt nap szülés utáni szabadságot kapnak, ami semmire sem elég abban a nehéz időszakban, A társadalom szemléletén is sok mindent meg kellene változtatni annak érdekében, hogy felszabadítsuk az anyákat és az apákat. Sokat írok erről, a nők és a férfiak harmonikus, tudatos együttműködéséről, a modern apaságról, a rossz mintákkal való szakítás szükségességéről, önmagunk árnyékának megugrásáról, de minden szövegemnek, a legabszurdabbaknak is azt az üzenete, hogy sokkal több minden köt össze minket, mint ami szétválaszt.

Fotó: Kecskeméti Dávid
Büfik és bukások Facebook-oldala

 

Titok, nem titok – Útbaigazít Vészabó Noémi legújabb könyve

Titok, nem titok – A könyv, amely önmagadhoz vezet címmel jelent meg nemrégiben Vészabó Noémi író, festőművész legújabb kötete. A szerzővel a spirituális útkeresésről, a társadalom jelenlegi problémáiról és az emberiség jövőbeli kilátásairól is beszélgettünk.

titok

Szívzubogásként hömpölygő gondolatok
A szerző elmondta, hogy hatodik kötete nagyon különleges módon készült el. Mintha egy belső erő vezérelte volna: magához vette egy nap a laptopját, és öt-hat órán keresztül fel sem kelt mellőle, így kezdődött. Egyszerűen nem emlékezett semmire, és mikor órákkal később felállt, úgy érezte, mintha terhet tenne le. Vészabó Noémi úgy fogalmazott, szívzubogáson ment keresztül, annyira meg akarta osztani valakivel ezeket a lelki folyamatokat, amelyek keresztüláramlottak rajta.

Noémi elmondta, hogy ő állandóan figyel: azt vallja a festő és az író mindig dolgozik, mindig be van kapcsolva. Egy-egy elejtett mondat, egy-egy finom kis megjegyzés is képes megmaradni, és alkotófolyamatokat beindítani.
A kötetben véleménye szerint valahol mindenki magára ismer, mert nincs olyan ember, aki ne tudná milyen az elengedés, milyen a nagy egymásra találás, a lángoló szerelem vagy annak a hamvadása. Mindenki átélte ezeket a nagy érzelmeket. Ezek a történetek, bölcseletek bár összefüggenek egymással, egyben önálló fejezetek is – jegyezte meg.

Elfelejtjük, hogy mi valójában fizikai testbe bújt lelkek vagyunk
Noémivel a spirituális ébredésről is beszélgettünk. Elmondta, hogy egy ideig úgy érezte, hogy egyre többen találnak rá belső önmagunkra, azonban az utóbbi időszakban mintha ez a folyamatot az egó hátráltatná sokaknál. Úgy véli, hogy nagyon sokan elfelejtik, hogy nemcsak fizikai, de szellemi lények is vagyunk, nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a lelkünk gyógyítására, ápolására. Az ő könyveinek is ez lenne a célja, azonban nem szentimentális és édeskés módon – emelte ki.
Megtudtam, hogy Szarvasházi Judit szerkesztő mikor elolvasta A titok, nem titok kéziratát, akkor megjegyezte, a fejezetekben elég erőteljesen megszólítja az olvasót, gondolkodásra készteti. Noémi szerint az a jó, hogyha az, aki a könyvet a kezében tartja, meg-megáll, és megkérdezi saját magától, hogy ő miként áll a különböző témakörökhöz. Ha csak simogatná az olvasó lelkét, semmit nem adna neki – hangsúlyozta.
Szó esett arról, hogy minden helyzet vagy minden személy, akivel szorosabb kapcsolatba kerülünk, okkal érkezik az életünkbe: vagy egy ajándék vagy egy lecke. Minden ősi tanítás kitér erre, és arra ösztönzi a fejlődni akarókat, hogy azokba az élethelyzetekbe is beleálljanak, amelyek kevésbé vannak az ínyükre, mert igazán csak azokból lehet tanulni.

Noémi

Átmeneti időket élünk
Krúdy Szinbádja vallotta azt, hogy átmeneti időket élünk. Ez az átmenet Noémi szerint akkor jó, hogyha előre vagy felfelé mutat. Ugyanakkor ahogy most körbenéz a világban, nem optimista. Az egyiptomi Halottas könyvben is az áll, hogy az Alvilág kapujában őrök állnak, hogyha könnyűnek találtatsz, akkor még nem léphetsz tovább, csak akkor, ha megértetted, megtanultad a “leckét”, amit a sorstól kaptál. Azonban a mai világunkban csak az egó diadalmaskodik, amely viszont inkább lehúz, mintsem könnyeddé tesz, mindez pedig korántsem jó.
Manapság sokan lenézik azt, aki lelki problémáival szakemberhez fordul, miközben az ókorban a szerelmi bánatra is betegségként tekintettek. Vészabó Noémi szerint a léleknek igenis is szüksége van az ápolásra, főleg ebben a felbolydult világban. De sokan csak a testükkel törődnek és/vagy a pénztárcájukat tömik.
Tele a világ képmutatókkal, és az emberek többször feszülnek egymásnak, mintsem hogy egymásért tennének. Az emberi kapcsolatok felszínessé váltak, a férfi-női szerepek is megborultak – hangzott el. Ha csak egy kicsit odafigyelünk egymásra, egy kis energiát fordítunk egy kapcsolatra, azt már megérzi a másik. A fénynek, a változásnak belül kell megszületnie. Olyan egyszerű lehetne ez a világ, hogyha nyitott szívvel tudnánk egymás felé fordulni, és ha mi így tennénk, akkor a világ is nyitna felénk –magyarázta.

A nőiesség nem megy ki a divatból
A nemi szerepek is terítékre kerültek a beszélgetésünk során. Noémi kiemelte, hogy szerinte nem attól férfi egy férfi, hogy mennyire van kigyúrva vagy hogy mennyi nőt kapott meg élete során. A férfiasság lényegét az adja, hogy miként bánik valaki egy nővel, egy nő fel tud-e nézni rá. De a felelősségvállalás kérdése is kiemelkedő szerepet tölt be e téren. Csak a lelkileg érett férfi tud felelősséget vállalni mind magáért, mind másért. S nem a másikkal szemben kellene elégedettnek enni, hanem saját magunkkal. Noémi véleménye szerint érdemes lenne az alapfogalmakat is tisztába tenni az emberi szívekben és fejekben egyaránt.
A homoszexualitással sincs semmi probléma, csak ne tegyék kötelezővé. Nem szabadna hagyni azt sem, hogy a társadalom egyik fő alapköve az legyen, hogy ki kivel osztja meg az ágyát. Nem szabadna Isten munkájába így beleavatkoznunk– tette hozzá.

A szerelem a világ kötőanyaga
Noémi végezetül megsúgta, hogy a Szeretni egyszer bolondulásig című novelláskötetének már készül a második része, mivel mind a kiadóhoz, mind hozzá személyesen futottak be olyan visszajelzések, amelyek egyértelművé tették, hogy folytatni kell ennek a lélekmelengető témának a boncolgatását. A szerző azt vallja, hogy a szerelem a világ kötőanyaga. Mindent átjár ez az érzés: szerelem az, ahogy dolgozunk, de az is, ahogy kitavaszodik vagy ahogy téli álomra hajtja fejét a természet. Volt olyan olvasó, aki elmondta, hogy egy történetben magára ismert, és utólag megértette, hogy egy adott szerelem mit adott hozzá az ő életéhez. Ezért érdemes írni, alkotni – zárta Vészabó Noémi.

Kép: Vészabó Noémi

“Jussát várja a Vaják!”

A Netflix előkarácsonyi ajándékként rukkolt elő a Vajákkal (eredeti címe The Witcher) december 21-én. A sorozat készítői a jelek szerint a Trónok harca-széria nyomdokába szeretnének lépni, azonban bár az első évad a magamfajta fantasy barátoknak belopta magát a szívébe, mégsem ütött akkorát, mint amit megálmodói reméltek.

the_witcher

A történet Andrzej Sapkowski lengyel író által készített azonos című könyvsorozaton alapul, amely több mint tíz évvel ezelőtt videójáték formájában is meghódította a világot. Az alapsztori a következő: adott egy nem tipikusan lovagias hős, egy mutáns, aki csak akkor kaszabolja le a képzeletbeli Kontinens rémségeit, hogyha megfizetik. Ő rettegett Fehér Farkas, Ríviai Geralt, akiről annyit tudni, hogy gyermekkorában megpecsételődött azzal a sorsa, hogy vaják vált belőle.

Bár a vajákokról úgy tartják, hogy nincsenek érzéseik, Geralt útját azonban nemcsak széttrancsírozott szörnyek övezik, hanem kesze-kusza nőügyek is. Megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi Yenneferhez, a nehézsorsú varázslónőhöz, akit a mágia bár örökké fiatal és elbűvölő külsőhöz segített hozzá, ennek az átváltozásnak nagy ára volt, amibe a boszorka nem képes beletörődni.
De ugyanakkor az első évad mind a nyolc részében elhangzik, hogy a meglepetés törvényének értelmében Geraltot összeköti a végzet egy kamasz hercegnővel, Cirivel, aki menekülni kényszerül birodalmából a barbár hordák betörése miatt. Hogy utóbbi szál miként alakul, azt csak vélhetően a következő évad/évadokból derül majd ki.

Az első évad csapong az időben. A három főhős sorsa szinte párhuzamosan, itt-ott keresztezve egymás útját, bontakozik ki lassan a néző szeme előtt. Geralt utazásai során akarva-akaratlanul egyre inkább belebonyolódik és részesévé válik egy, a színfalak mögött meghúzódó, mágusok közötti konfliktusnak, amely akkor tör leginkább a felszínre, mikor a kegyetlen haderővel bíró Nilfgaardi Birodalom egyeduralkodói szerepre igyekszik szert tenni a Kontinensen. A nilfgaardiak leginkább az Északi Királyságokat igyekszik bekebelezni. A forgatókönyv írók egyébként az ő vezéreiknek és mágusoknak a történetét vélhetően szándékosan nem bontották ki, ezért a jövőben az ő ármánykodásaik és hatalomvágyuk jócskán okoz még meglepetéseket és nem csekély vérontást.

Azonban Geralt, Vengerbergi Yennefer és Ciri mellett még jócskán akadnak olyan karakterek, akik megfogják a nézőt. Az első pár rész alapján eleinte megvetettem azt a varázslónőt, aki mindössze négy márkáért vásárolta meg az akkor még testileg és lelkileg is nyomorék Yennefert, de az első évad fináléjára már más véleménnyel voltam már róla. Mondhatni mindkét nő személyiségfejlődésen ment keresztül a megpróbáltatások és csatározások során, de ez mindkettőjüknek csak a javára vált.
A bölcs mágus, Erszényes alakja is megkapó. Ő az, aki arra tett fel mindent, hogy a különleges erővel bíró Ciri hercegnő életét megóvja. De a néha kicsit idegesítő, nőcsábász Kökörcsin is sokak szívébe belopja magát. A bárd, aki amellett, hogy szerte zengi lantján Geralt hőstetteit, tűzön-vízen át kitart kétes hírű barátja mellett, és elmés megjegyzéseivel gördíti előre a történet fonalát.

Geralt

Meglehet, hogy a kritikusok kissé lehúzták az első évadot, nem szabad még emiatt leírnunk az egész sorozatot, mert van még jócskán benne kurázsi. Hozzánk kelet-európai népekhez pedig kifejezetten illeszkedik ez a történelmi eseményekből és szláv mitológiából is építkező történet, amelyet átjár a balladai félhomály. Azok pedig kifejezetten a szívükbe zárják – hozzám hasonlóan – akik nemcsak lendületes történetre, politikai játszmákra és szerelmi évődésekre, hanem egy kis mesére is vágynak. A Vajákban a Trónok harcával szemben ugyanis nagyobb szerepet kap a mágia, és a Kontinens birodalmait olyan varázslények népesítik be, mint tündék, elfek vagy törpök, amelyek kénytelenek sokszor kisebbségi létben, másodrangú polgárként élni.

Nyilván az ünnepi időszak is bejátszik, de az tény, hogy az utóbbi időben ennyire nem ragadott magával sorozat. Mindössze négy nap alatt végeztem az első évaddal, és már most kíváncsian várom, hogy miként alakul Ciri sorsa, és mit is takar pontosan az, hogy ő Geralt végzete.

Kép forrása: puliwood.hu

Ízelítőt kaptak a vásárhelyi bűnügyekből az olvasók

Mondhatni hatalmas érdeklődés övezte Herczeg Sándor magánkiadásban megjelent, Az öt halott a vásárhelyi paplakban című kötetének a bemutatóját a Németh László Városi Könyvtárban Hódmezővásárhelyen. Ezen az estén engem ért a megtiszteltetés, hogy beszélgethettem a szerzővel.Sada2

Többek között arra voltam kíváncsi, hogy mi motiválta Herczeg Sándort a kötet megírására.
“Gyerekkoromban is rengeteg bűnügyi könyv volt otthon, már akkor érdekelt ez a téma. Nem azzal akartam kezdeni, hogy hódmezővásárhelyi bűncselekményekről írok, hanem először olyan magyarországi bűnözőkkel foglalkoztam, akiket tényleges életfogytiglanra ítéltek. Utána elkezdtem felkutatni ezeket a haláleseteket, ami nem minden esetben volt egyszerű, hiszen általában monogramokat kaptam csak, illetve a sírhelyeket is nehéz volt megtalálni” – mondta el Herczeg Sándor.

A beszélgetés során elhangzott, hogy a könyvben olvasható 15 történetet mintegy másfél éves kutatás előzte meg. A címadó, máig kicsit ködös históriát, Nagy Bélának és családjának a halálát eddig ilyen részletességgel még senki sem írta le. De a legkegyetlenebb hódmezővásárhelyiként számontartott, Recsken egykor rettegett táborvezető története sem került elő az utóbbi harminc évben.

Azonban a könyvbemutató során arra is fény derült, hogy a méregkeverő bába, Jáger Mari esete volt az, ami az országos sajtó érdeklődésére a leginkább számontartott a 20. században.

Sándorral arra is igyekeztünk választ találni kisebb-nagyobb sikerrel, hogy ezeknek a gyilkosságoknak milyen lelki vagy társadalmi folyamatok álltak a hátterében. Abban mindketten egyetértettünk, hogy hazánk legismertebb kriminálpszichológusának, Végh Józsefnek a szavai megkérdőjelezhetetlenek a témában. A szakértő korábban ugyanis azt nyilatkozta az emberi ésszel sokszor felfoghatatlan gyilkosságok mögött mérgező szülők, gyermekkorban elszenvedett szexuális zaklatás, testi és lelki terror, kiközösítés és a fiatalkorban szerzett mély lelki sebek húzódnak meg. A vásárhelyi esetek mindegyikénél fennállt a fenti tényezők közül egy vagy több, de hangsúlyos volt az anyagi haszonszerzés is – hangzott el.

Sada1

Az esemény végén arra is kíváncsi voltam, hogy a szerző tervez-e második kötetet a témában. A válasz egyértelmű igen volt. Sándor a hallgatóságot arra is biztatta, hogyha szívesen veszi, hogyha megosztanak vele hasonlóan véres és megrázó eseteket, amelyeknek ő a nyomába ered.

Az eseményt az érdeklődők Facebookon is nyomon követhették. A felvétel a kötet Facebook-oldalán is visszanézhető.

Aki szeretné alaposabban megismerni Vásárhely múltjának sötét fejezeteit, megvásárolhatja a könyvet a Líra könyvesboltban (Andrássy út), illetve a H-Forma Kereskedőházban.

A nagy érdeklődésre való tekintettel december 14-én, szombaton 10 és 12 óra között Herczeg Sándor várja mindazokat a könyvtárban, akik szeretnék megvásárolni és dedikáltatni a könyvet.

Fotó: Vásár24.hu