„Mi arra koncentrálunk, ami összeköt bennünket”

Portréinterjú Herczeg Zsolt újságíróval, íróval, a 30 éves DUE egyik mozgatórugójával

hzs2

Herczeg Zsolt sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszerre főmunkatárs az InfoRádiónál, terelgeti a Diákújságírók Egyesületének (DUE) tagjait mind a táborokban, mind év közben a rendezvényeken, és boldog édesapa, aki a szülői lét minden szépségét és nyűgjét megosztja olvasóival a WMN oldalán, a Büfik és bukások Facebook-oldalon, illetve az azonos című könyvben, amelynek hamarosan érkezik a folytatása. Újságírói karrierjének indulásáról, a hódmezővásárhelyi és a budapesti évekről, valamint a férfi-nő kapcsolatokról és a szülővé válásról beszélgettünk.

Viharsarki Kanapé: Hogyan lett belőled újságíró? Egy korábbi interjúban olvastam, hogy első generációs értelmiségi vagy.
Herczeg Zsolt: Így igaz, a felmenőim földművelők voltak, a szüleim pedig gyári munkások. A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyárban dolgoztak egész életükben. Ők tereltek engem és a bátyám abba az irányba, hogy értelmiségiek legyünk. Ez az ő generációjukban úgy fogalmazódott meg: „vidd többre, mint mi”. Ezt fontos szülői erényükként tartom számon. Ők szakmunkásképzőt végeztek, és rögtön az iskola után elhelyezkedtek, dacára annak, hogy mindketten az átlagosnál jobb szellemi képességgel rendelkeztek. Ez a ’60-as években a létező leglogikusabb döntés volt, viszont akkor, amikor mi álltunk pályaválasztás előtt, már zajlott a rendszerváltás. Mivel a gyerekkorunk javarészt olvasással telt, nyilvánvaló volt, hogy humán hivatást fogunk választani. Én először a színészi pálya iránt érdeklődtem. Általános iskolás koromtól egészen 21 éves koromig aktívan játszottam mindenféle színjátszó csoportokban, és fesztiválokon is részt vettem. Komolyan készültem a színészi szakmára, ilyen irányú tanulmányokat is folytattam. Ebből fakadóan logikus lett volna, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jelentkezzek, én azonban a hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolát végeztem el 1993-ban. Ez az intézmény vette fel később Gregus Máté nevét. A mezőgazdasághoz semmi közöm nem volt azon kívül, hogy a családom 150 évre visszamenőleg a földből és az állatokból élt. A nagymamám házában szarvasmarhát és lovat is lehetett tartani, és én szerettem a kétkezi munkát, bár egy panelház hatodik emeletén nőttem fel. Mégsem bántam meg a döntésemet, mert bár az első év nagyon keménynek bizonyult, és időbe tartott elfogadtatni magam, de a „Mezgé” kiemelkedő színvonalú iskola volt. Jó tanároktól, gimnáziumi tankönyvekből tanultam, részt vettem a színjátszó kör munkájában, mindenféle művészeti és tanulmányi versenyekre jártam, de közben dolgoztam is a földön és a tangazdaságban, ahol parasztemberektől, állatorvosoktól és agronómusoktól értékes gyakorlati ismereteket kaptam, és fontos kommunikációs készségeket sajátítottam el.
Az első újságírói munkám a színjátszásnak köszönhető. A Vásárhely és Vidéke című lap gyakornokaként írtam egy tudósítást az irodalmi színpadunkról. Néhányszor szerepeltem a Vásárhelyi Városi Televízióban és a Régió Rádióban is; az utóbbiban például egy Micimackó-hangjáték színészeként a hajdani Főnix Klub műsorában, Arany-Tóth Attila mellett.

VK: Hogyan kerültél kapcsolatba a DUE-val?
HZS.: Magyartanárom, Görbe Márta ösztökélésére az érettségi után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahol általános iskolai magyar irodalom és nyelvtan szakos tanárként és művelődésszervezőként diplomáztam 1997-ben. Elvégeztem a média szakirányt is. Ez a négy szegedi év hihetetlenül nagy élmény volt, hiszen végre olyasmit tanulhattam, ami igazán érdekelt. Mellette pedig ott is játszottam egy színjátszó csoportban, szerveztem a ma is létező Országos Közművelődési Konferenciát, és sokat írtam a főiskola lapjába. A DUE-ba ennek köszönhetően kerültem be. Ez a Tű című újság az év felsőoktatási diáklapja lett az egyesület pályázatán, és mivel a szerkesztőségből leginkább én készültem tudatosan az újságírói pályára, én vettem részt a nyereményként felajánlott nyári médiatáborban. Ez 1996-ban történt. Akkor már túl voltam egy tudományos diákköri dolgozaton is, amit ötödmagammal írtam az intravénás kábítószer-fogyasztás és az AIDS kapcsolatáról. Ezt annyira komolyan vettem, hogy elszegődtem tűcsere-aktivistának a szegedi Farkasinszky Teréz Drogcentrumba. Éjszakánként a drogtanyákat jártam, és tiszta tűket osztogattam a heroinfüggőknek. Ebből született meg „A fehér halál foglyai” című kötet, amivel elsők lettünk az OTDK-n. Ennek számottevő előnyei voltak, például már nem kellett szakdolgozatot írnunk, publikáltunk a Pedagógiai Szemlében, a szövegünk bekerült egy egyetemi tankönyvbe, én pedig tanszéki demonstrátor lettem és megkaptam a köztársasági ösztöndíjat, amivel ráadásul tandíjmentesség járt.

VK: Szerteágazó tevékenységet folytattál a főiskolán. Végül mégis az újságírás mellett döntöttél. Mik voltak a főbb állomások a pályád során?
HZS.: A kutatás révén kerültem kapcsolatba egy Kicsi becenevű heroinfogyasztó szegedi lánnyal, akinek történetét egy szociológiai esettanulmányban, utána pedig egy újságriportban is feldolgoztam. Ezt a cikket elküldtem Budapestre a Bálint György Újságíró Iskola akkori igazgatójának, a legendás Földes Annának, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehetek-e újságíró. Anna néni egy írógépen írt levélben válaszolt, amelyben az állt: „Zsolt, ön már az.” Azt is megírta, hogy ezt a riportot elfogadná vizsgamunkának az iskolájában. Így aztán a 21. születésnapomon átvettem a diplomámat, kaptam mellé egy Kiváló tanárjelölt kitüntetést, de mindenki tudta, hogy belőlem sosem lesz főállású pedagógus. Ráadásul éppen akkor végeztem, amikor idehaza kezdetét vette a kereskedelmi televíziózás és egyre több helyi rádió sugárzott műsort. Hódmezővásárhelyen is akkor indult el a rádió, amelynek a szerkesztőségébe szinte egyszerre jelentkeztünk a bátyámmal. Fel is vettek bennünket, így a 7nap hetilapnál és a Rádió 7-nél lettem újságíró. Olvasószerkesztőként kezdtem, de dolgoztam tudósítóként és riporterként is, később kaptam egy műsort, majd szerkesztő, felelős szerkesztő, két év múlva pedig főszerkesztő lettem. Ez egy hihetetlenül tempós időszak volt, heti hét napot dolgoztunk, gyakorlatilag csak a munka létezett a számomra hat évig. Az volt a mottónk, hogy ahol két hódmezővásárhelyi valami fontos dolgot csinál, ott a harmadik a mi tudósítónk legyen. Nem sokkal később megalapítottuk a promenad.hu-t, később pedig lett egy kisteleki frekvenciánk is, és ennek az egésznek, az újságnak, a rádiónak és a hírportálnak, több tucat embernek igen fiatalon én voltam második számú szakmai vezetője a tulajdonos, Égető Gyula mögött. Nagy feladat volt, sok hibát követtem el, de azért igyekeztem helytállni. A bátyám, Herczeg Sándor volt az egyik legjobb újságíróm, ráadásul ő volt az értékesítési vezetőnk is. Ő egyébként azt a munkát még évtizedekig sikeresen folytatta, ma pedig már régi álmát megvalósítva politológus, kommunikációs tanácsadó és író. Nyaranta azért mindig elmentem a DUE-táborba, ahol 2007-ig csoportokat vezettem, azóta pedig szakmai vezető vagyok. Az elmúlt huszonnégy évben szerveztem vagy száz rendezvényt a DUE-ban, azokat most inkább nem sorolom fel, de írtam például egy szakmai tanácsadó könyvet is Presszárium címmel. A DUE kiadásában jelent meg 2005-ben, amikor már Budapesten éltem.

hzs1

VK: Hogyan jött a budapesti lehetőség?
HZS.: 2003-ban úgy éreztem, hogy a vásárhelyi médiában már mindent elértem, amit lehetett. Nem akadtak már szakmai kihívások, fenntarthatatlan volt az a mértékű testi-lelki túlterheltség, és vártak rám Budapesten a DUE-s barátaim, köztük az akkori párom. Szóval ez a lehetőség inkább szükség volt. A főszerkesztői állást a semmiért hagytam ott. Úgy jöttem a fővárosba a barátnőm 30 négyzetméteres albérletébe, hogy nem volt egyetlen állásajánlatom sem. Emlékszem, egy nap alatt 16 szerkesztőségbe küldtem el az önéletrajzomat. A Magyar Rádióban sajnos éppen létszámstop volt, de behívott egy akkor még létező budapesti napilap, illetve az InfoRádió is. Erről a rádióról a korábbi főnököm, Égető Gyula egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez az ország egyik legjobb rádiója. Ez nagy szó volt tőle, mert a Rádió 7 konkrétan az ország leghallgatottabb vidéki rádiója volt. DUE-s jó barátom, mentorom, a Petőfi rádiót vezető Szayly József tanácsára az akkor még csak hároméves InfoRádió ajánlatát fogadtam el. József is azt mondta – és nem tévedett –, hogy „az egy nagyon jó rádió lesz”, és az ottani feladatkör testhezálló lenne nekem. Bár a vezetőség nem mondta ki, de éreztem: nem hiszik el, hogy igaz, ami az önéletrajzomban áll, ezért nekem másokkal ellentétben nem két hónap, hanem két hét alatt kellett bizonyítanom az alkalmasságomat. Ez sikerült, és idén már tizenhetedik éve vagyok InfoRádiós. Főmunkatársi „rangban”, belpolitikai riporterként és parlamenti tudósítóként dolgozom kiváló kollégákkal, és tudatosan kerülöm, hogy bárhol is újra vezetői pozícióba emeljenek. A munkám mellett pedig továbbra is aktív alakítója vagyok a DUE életének.

VK: Mi motivál arra, hogy egyengesd a következő újságíró generáció útját?
HZS.:
Ez vélhetően a tanári végzettségemből ered. Kötetlen, szabad keretek között szívesen tanítok kamaszokat, fiatal felnőtteket, de napi nyolc órában ez biztos nem menne. Ahhoz túlságosan szeretek terepen dolgozó újságíró lenni. Egy időben óraadó voltam a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán, a mai Metropolitan Egyetemen, illetve megfordultam egyszer-kétszer az ELTE-n, a Komlósi Oktatási Stúdióban, és más tanfolyamokon. Ezeket szerettem. A DUE már harminc éve létezik, a médiatábort már negyven éve megszervezzük, és az elmúlt 24 évben nagyon sok értékes, tehetséges emberrel találkoztam ott. A DUE egy kreatív közösség, ami teret ad az önmegvalósításra. Hozzánk elhivatott fiatalok jönnek, akik a figyelmük száz százalékával tisztelnek meg bennünket. Nagyon jó együtt dolgozni velük. Büszkeséggel tölt el, hogy sok egykori DUE-s tanítványunk helyezkedett el, sőt jutott magas pozícióba a kommunikációs iparágban. Vannak közöttük újságírók, fotográfusok, hangmérnökök, műsorvezetők, főszerkesztők, sajtóreferensek és más kommunikációs szakemberek is. Ennek ellenére mi nem utánpótlás-nevelő üzemként tekintünk a DUE-ra. Ez sokkal inkább egy értelmiségi-képző. A lényegünket visszaadja a szlogenünk is: „Közösség, tehetség, barátság”. Fontos eredményünk, hogy ebben a társaságban a 15 éves együtt dolgozik a 60 évessel. Sok nemzedéket hozunk egy helyre, de közben arra koncentrálunk, ami összeköti bennünket, és nem arra, ami szétválaszt. Volt olyan táborunk, ahova 100 településről érkeztek a gyerekek nagyon különböző élethelyzetekből és iskolákból, de a DUE-ban mi egy szabad, elfogadó „mini köztársaságot” teremtettünk nekik saját nyelvezettel és szabályrendszerrel. A DUE immáron mintegy ezer tagot számlál, 400 iskolarádióval működik együtt, és 30 ezer fiatalt ér el lapjával, a DUE Tallózóval, illetve a rendezvényeivel, például a sajtófesztivállal vagy a diáktesztekkel. 40 éves tapasztalatunk van abban, hogyan lehet együttműködésre bírni az egymást követő generációkat, ezért nálunk nem tapasztalható az „OK bommer” jelenség, mert tisztelettel közelítünk a másik felé, a közös munka pedig még inkább összehoz bennünket. A folyamatos párbeszéd során mi is rengeteget tanulunk a fiatalabb korosztályok tagjaitól.

büfik

VK.: Pár éve egy még kisebb korosztállyal is foglalkozol. Két gyermek édesapja vagy, Tomi hároméves, Anna pedig egy. Családi mindennapjaitok főbb mozzanatait három éve az olvasók elé tárod. Hogyan jött a Büfik és bukások című cikksorozat és könyv ötlete?
HZS.: Ez is a DUE-ra, illetve a természetjárásra vezethető vissza. Gyerekkoromban ugyanis volt egy kis légzésszervi problémám, ami miatt az orvosok hegyi levegőt ajánlottak. Így kerültem nyaranta a Mátrába, ahol nagyon megszerettem a természet közelségét. Több mint egy évtizede magasabb hegyeket is mászok. Tomika születése után, 2016-ban egy fél napra el tudtam szabadulni, és a részben általam alapított, Bakancs Pista elnevezésű túracsoport tagjaival kirándultam, amikor sztorizgatni kezdtem a babáról, ők pedig nevettek. Turányi-Vadnay Szabolcs DUE-s barátom, Tomika keresztapja mondta, hogy ezt megírhatnám és elküldhetnénk D. Tóth Krisztának, a WMN alapító főszerkesztőjének, akit ő ismer, hiszen akkoriban Kriszta férjének cégében dolgozott. Megfogadtam a tanácsát, megírtam a cikket, és elküldtük Krisztának, akinek nagyon tetszett. Felajánlotta, hogy legyek az állandó külső szerzőjük, és megjósolta, hogy ebből a vicces apablogból könyv lesz egyszer, mert imádják az emberek, egy-egy részt több tízezren elolvasnak és sok ezren megosztják a Facebookon. Így is lett, nem sokkal később megkeresett a Tericum Kiadó, és 2018 karácsonyára könyvben is megjelent a Büfik és bukások. Engem egyébként alaposan meglepett, hogy hirtelen felkapottá váltam. A mai napig mosolygok azon, hogy tévékbe, rádiókba és kerekasztal-beszélgetésekre hívnak. Aztán 2018-ban Anna is megszületett, a poénnak indult sorozat nagy olvasottsággal folytatódott, ezért a kiadó most azon gondolkodik, hogy igazán megírhatnám a folytatást. Mindazonáltal a celebkedés nagyon nem az én világom, ezért csak azt a felkérést fogadom el, amit testhez állónak érzek, és gyakran jelzem, hogy bár viccesen írok, stand upolni azért nem tudok. Ha már itt tartunk, azt szeretném megjegyezni, hogy bár az írásaim humorosak, önironikusak és szarkasztikusak, érdemes a sorok mögé nézni, mert komoly társadalmi kérdéseket feszegetek bennük. Állandó témám például a férfiak és a nők közötti kommunikációs különbség. Ha valaki lehántja a humor burkát a szövegeimről, akkor talán nemcsak nevetni fog, hanem elgondolkodik. Nekem legalábbis ez a célom. Éppen ezért az egymása hátára mászó nyelvi leleményekkel nem takargatom el az olyan tragédiáimat sem, mint a szüleim válása, az én korábbi válásom, a jellemhibáim, vagy édesanyám öngyilkossága. Úgy összességében ezeket az írásaimat tartom a legszabadabb és legőszintébb munkáimnak.

VK.: Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik még gyermekvállalás előtt állnak, és nem kevés félelem kavarog bennük?
HZS.:
Nem szépítem, a gyermekvállalás idehaza egy elképesztően nagy döntés. A rendszer ugyanis egyensúlytalan: a nőket évekre a lakásba kényszeríti, a férfiak pedig egyedüli családfenntartóként kénytelenek éjjel-nappal dolgozni. Én azt a szemléletet képviselem, és a karrierem is úgy alakítom, hogy minőségi időt tudjak a családommal tölteni. Azt a hozzáállást népszerűsítem, hogy én nem „segítek” a páromnak a háztartási munkákban, hanem kiveszem a részem a közös kötelezettségekből. Ha egy pár úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor meg kell beszélniük, hogy a baba érkezése után hogyan alakítják a mindennapjaikat. Hogyan lesz az altatás, a játék, a fürdetés, az etetés, a mosogatás, a különböző programok. Kinek mikor lesz szabadideje? Meg kell szervezni, amit csak lehet. Én már akkor szereztem egy pótnagymamát, amikor a párom még terhes volt. Ő az egyik DUE-s barátunk anyukája, akinek van öt gyermeke, hét unokája, és 40 évig óvónőként dolgozott. Rajta kívül két rokonunk segít a takarításban, a főzésben, illetve szükség esetén gyermekfelügyeletet is vállalnak. Ezekről azért gondoskodtam idejekorán, hogy a gyermekeim édesanyja ne purcanjon ki. Az anyák ugyanis a történelem során soha nem voltak annyira magukra hagyva, mint most. Régen volt egy olyan mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Most viszont mindenki szanaszét van, és bizony sokszor maguk a nők sem tudnak jól segítséget kérni vagy elfogadni. Sok az önjelölt mártír anyában is, apában is. Szóval a szülővé válásra szerintem készülni kell, mert óriási teher, és ráadásul a szabályok is rosszak. A férfiak például nem mennek gyedre, mert a nők ugyanabban a munkakörben kevesebbet keresnek, mint ők, ami mélyen igazságtalan. Az apák csak öt nap szülés utáni szabadságot kapnak, ami semmire sem elég abban a nehéz időszakban, A társadalom szemléletén is sok mindent meg kellene változtatni annak érdekében, hogy felszabadítsuk az anyákat és az apákat. Sokat írok erről, a nők és a férfiak harmonikus, tudatos együttműködéséről, a modern apaságról, a rossz mintákkal való szakítás szükségességéről, önmagunk árnyékának megugrásáról, de minden szövegemnek, a legabszurdabbaknak is azt az üzenete, hogy sokkal több minden köt össze minket, mint ami szétválaszt.

Fotó: Kecskeméti Dávid
Büfik és bukások Facebook-oldala

 

Idén Dunaújvárosban dübörög a Cityrocks

Idén Dunaújvárosban rendezik meg Magyarország legnagyobb rockzenei flashmobját, a CityRocks Produkciót, amelyen csakúgy, mint a 2018-as szegedi és a 2019-es kecskeméti nagykoncerten, ezúttal is több százan fognak élőben együtt zenélni.

cityrocks

A szervezők hétfői tájékoztatása szerint “Magyarország legnagyobb rockzenekara” július 25-én lép fel a Szalki-szigeten: a koncertre az ország minden tájáról, a határon túlról és külföldről is érkeznek majd zenészek, akik egyszerre fogják eljátszani és elénekelni az előre kiválasztott dalokat. A nagyszabású eseményt a Music Television magyar szerkesztősége is támogatja, így a programot MTV CityRocks 2020 – Dunaújváros néven rendezik meg.

Gajda Ferenc főszervező az eddigi két rendezvényről elmondta: mind országosan, mind pedig nemzetközi szinten óriási sikert arattak, hiszen a helyszíneken 5-10 ezer néző előtt játszott a több száz zenészből álló zenekar, a koncertekről készül kisfilmeket pedig 50 milliónál is többen látták világszerte.

A szervezők szerint az óriászenekar létszáma folyamatosan emelkedik: amíg Szegeden négyszázan, addig Kecskeméten már ötszázan zenéltek együtt. Az eddigi koncerteken a legfiatalabb résztvevő hat, a legidősebb 71 éves volt, és jelen voltak a profi zenészek mellett kisiskolások, tinédzserek, többgyerekes anyukák, apukák, illetve otthon saját örömükre zenélő amatőrök is.

A közlemény idézi Pintér Tamás polgármestert, aki emlékeztet arra, hogy Dunaújváros a könnyűzene, a rockzene egyik fellegvára, számtalan országosan ismert zenekar és zenész otthona. Bejelentette, hogy a kecskeméti polgármesterhez hasonlóan ő is jelentkezni fog a nagyzenekarba.

A rendezvényen hangszeresként vagy énekesként bárki részt vehet, az ezzel kapcsolatos információk a www.cityrocks.hu weboldalon találhatók meg.

MTI

Kép forrása: Cityrocks Hungary Facebook-oldala

Titok, nem titok – Útbaigazít Vészabó Noémi legújabb könyve

Titok, nem titok – A könyv, amely önmagadhoz vezet címmel jelent meg nemrégiben Vészabó Noémi író, festőművész legújabb kötete. A szerzővel a spirituális útkeresésről, a társadalom jelenlegi problémáiról és az emberiség jövőbeli kilátásairól is beszélgettünk.

titok

Szívzubogásként hömpölygő gondolatok
A szerző elmondta, hogy hatodik kötete nagyon különleges módon készült el. Mintha egy belső erő vezérelte volna: magához vette egy nap a laptopját, és öt-hat órán keresztül fel sem kelt mellőle, így kezdődött. Egyszerűen nem emlékezett semmire, és mikor órákkal később felállt, úgy érezte, mintha terhet tenne le. Vészabó Noémi úgy fogalmazott, szívzubogáson ment keresztül, annyira meg akarta osztani valakivel ezeket a lelki folyamatokat, amelyek keresztüláramlottak rajta.

Noémi elmondta, hogy ő állandóan figyel: azt vallja a festő és az író mindig dolgozik, mindig be van kapcsolva. Egy-egy elejtett mondat, egy-egy finom kis megjegyzés is képes megmaradni, és alkotófolyamatokat beindítani.
A kötetben véleménye szerint valahol mindenki magára ismer, mert nincs olyan ember, aki ne tudná milyen az elengedés, milyen a nagy egymásra találás, a lángoló szerelem vagy annak a hamvadása. Mindenki átélte ezeket a nagy érzelmeket. Ezek a történetek, bölcseletek bár összefüggenek egymással, egyben önálló fejezetek is – jegyezte meg.

Elfelejtjük, hogy mi valójában fizikai testbe bújt lelkek vagyunk
Noémivel a spirituális ébredésről is beszélgettünk. Elmondta, hogy egy ideig úgy érezte, hogy egyre többen találnak rá belső önmagunkra, azonban az utóbbi időszakban mintha ez a folyamatot az egó hátráltatná sokaknál. Úgy véli, hogy nagyon sokan elfelejtik, hogy nemcsak fizikai, de szellemi lények is vagyunk, nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a lelkünk gyógyítására, ápolására. Az ő könyveinek is ez lenne a célja, azonban nem szentimentális és édeskés módon – emelte ki.
Megtudtam, hogy Szarvasházi Judit szerkesztő mikor elolvasta A titok, nem titok kéziratát, akkor megjegyezte, a fejezetekben elég erőteljesen megszólítja az olvasót, gondolkodásra készteti. Noémi szerint az a jó, hogyha az, aki a könyvet a kezében tartja, meg-megáll, és megkérdezi saját magától, hogy ő miként áll a különböző témakörökhöz. Ha csak simogatná az olvasó lelkét, semmit nem adna neki – hangsúlyozta.
Szó esett arról, hogy minden helyzet vagy minden személy, akivel szorosabb kapcsolatba kerülünk, okkal érkezik az életünkbe: vagy egy ajándék vagy egy lecke. Minden ősi tanítás kitér erre, és arra ösztönzi a fejlődni akarókat, hogy azokba az élethelyzetekbe is beleálljanak, amelyek kevésbé vannak az ínyükre, mert igazán csak azokból lehet tanulni.

Noémi

Átmeneti időket élünk
Krúdy Szinbádja vallotta azt, hogy átmeneti időket élünk. Ez az átmenet Noémi szerint akkor jó, hogyha előre vagy felfelé mutat. Ugyanakkor ahogy most körbenéz a világban, nem optimista. Az egyiptomi Halottas könyvben is az áll, hogy az Alvilág kapujában őrök állnak, hogyha könnyűnek találtatsz, akkor még nem léphetsz tovább, csak akkor, ha megértetted, megtanultad a “leckét”, amit a sorstól kaptál. Azonban a mai világunkban csak az egó diadalmaskodik, amely viszont inkább lehúz, mintsem könnyeddé tesz, mindez pedig korántsem jó.
Manapság sokan lenézik azt, aki lelki problémáival szakemberhez fordul, miközben az ókorban a szerelmi bánatra is betegségként tekintettek. Vészabó Noémi szerint a léleknek igenis is szüksége van az ápolásra, főleg ebben a felbolydult világban. De sokan csak a testükkel törődnek és/vagy a pénztárcájukat tömik.
Tele a világ képmutatókkal, és az emberek többször feszülnek egymásnak, mintsem hogy egymásért tennének. Az emberi kapcsolatok felszínessé váltak, a férfi-női szerepek is megborultak – hangzott el. Ha csak egy kicsit odafigyelünk egymásra, egy kis energiát fordítunk egy kapcsolatra, azt már megérzi a másik. A fénynek, a változásnak belül kell megszületnie. Olyan egyszerű lehetne ez a világ, hogyha nyitott szívvel tudnánk egymás felé fordulni, és ha mi így tennénk, akkor a világ is nyitna felénk –magyarázta.

A nőiesség nem megy ki a divatból
A nemi szerepek is terítékre kerültek a beszélgetésünk során. Noémi kiemelte, hogy szerinte nem attól férfi egy férfi, hogy mennyire van kigyúrva vagy hogy mennyi nőt kapott meg élete során. A férfiasság lényegét az adja, hogy miként bánik valaki egy nővel, egy nő fel tud-e nézni rá. De a felelősségvállalás kérdése is kiemelkedő szerepet tölt be e téren. Csak a lelkileg érett férfi tud felelősséget vállalni mind magáért, mind másért. S nem a másikkal szemben kellene elégedettnek enni, hanem saját magunkkal. Noémi véleménye szerint érdemes lenne az alapfogalmakat is tisztába tenni az emberi szívekben és fejekben egyaránt.
A homoszexualitással sincs semmi probléma, csak ne tegyék kötelezővé. Nem szabadna hagyni azt sem, hogy a társadalom egyik fő alapköve az legyen, hogy ki kivel osztja meg az ágyát. Nem szabadna Isten munkájába így beleavatkoznunk– tette hozzá.

A szerelem a világ kötőanyaga
Noémi végezetül megsúgta, hogy a Szeretni egyszer bolondulásig című novelláskötetének már készül a második része, mivel mind a kiadóhoz, mind hozzá személyesen futottak be olyan visszajelzések, amelyek egyértelművé tették, hogy folytatni kell ennek a lélekmelengető témának a boncolgatását. A szerző azt vallja, hogy a szerelem a világ kötőanyaga. Mindent átjár ez az érzés: szerelem az, ahogy dolgozunk, de az is, ahogy kitavaszodik vagy ahogy téli álomra hajtja fejét a természet. Volt olyan olvasó, aki elmondta, hogy egy történetben magára ismert, és utólag megértette, hogy egy adott szerelem mit adott hozzá az ő életéhez. Ezért érdemes írni, alkotni – zárta Vészabó Noémi.

Kép: Vészabó Noémi

Sok mindenben első az idei Csabai Kolbászfesztivál

Hégely Sándor a 23. Csabai Kolbászfesztivál csütörtök esti megnyitóján kiemelte, idén nincs jubileum, mégis a mostani, 23. Csabai Kolbászfesztivál mérföldkő a rendezvény életében több szempontból is.

A napokban átadták az M44-est, így gyorsabban, kényelmesebben érkezhetnek a látogatók az ország számos pontjáról és a környező országokból egyaránt. A legtöbben a határokon túlról Erdélyből, a Felvidékről és a Vajdaságból jönnek, de várhatók vendégek Ausztráliából és Amerikából is. Mérések bizonyítják, hogy mióta Békéscsabát bekötötték az országos gyorsforgalmi úthálózatba, azóta Budapestről fél- vagy háromnegyed órával hamarabb is le lehet érni a dél-alföldi megyeszékhelyre.

A 23. az első olyan kolbászfesztivál, ahol külön kellett választani az ifjúsági gyúrást. Annyian jelentkeztek – több mint 400 csapat – hogy csütörtökön tartották meg az óvodások és az általános iskolások kolbásztöltő versenyét, és pénteken rendezik a középiskolások és egyetemisták gyúróversenyét. Ez is bizonyítja, hogy a fesztivál nagyban hozzájárul a hagyományaink, értékeink megőrzéséhez és továbbadásához.
Idén ismét népszerűsítik a mangalicatermékeket. Ennek az őshonos magyar fajtának a húsából rotyognak majd az ételek a bográcsokban a töltöttkáposzta-főző versenyen, valamint a csapatok ilyen húsból készített kolbászokkal versenyeznek vasárnap.

A nemzetközi szárazkolbászversenyen az első háromban két olyan fiatalember végzett, akiknek az édesapja is fődíjat nyert korábban. A mostani az első olyan kolbászfesztivál, ahol a férj után két évvel a feleség által fűszerezett kolbászt találta a legjobbnak több bírálati forduló után a 40 tagú zsűri. S idén második alkalommal van “királynője” a rendezvénynek, Juhászné Varga Borbála személyében.

A 23. kolbászfesztivál abban is rendhagyó, hogy akik tegnap 14 óráig léptek be a rendezvényre, és bent is maradtak, nem kellett belépőt fizetniük. Ezzel azt is segítették a szervezők, hogy az ifjúsági és a nyugdíjas csapatoknak a szurkolói is minél nagyobb számban jöjjenek ki, a nagyszülők és az unokák kölcsönösen is láthassák egymás munkáját.

Ha összetennénk a 23 fesztiválon készített, készülő összes kolbászt, a hossza már túljutna Budapesten, a mostani versenyeken töltött kolbászok pedig körbeérnék Békéscsabát. Csak a versenyeken több mint tízezer kiló kolbászt gyúrnak a csapatok, ami szintén rekordnak számít.

Ugyanakkor a mottó a régi maradt: A csabai Csabán az igazi!

Az égből nézett szét a kolbászfesztivál első látogatója

Már hagyomány, hogy Horváth László az első, légi látogatója a Csabai Kolbászfesztiválnak. Így volt ez idén is, a békési villanyszerelő mester, sárkányrepülő pilóta és amatőr légi fotós sok mindent látott, amit a nagyközönség csütörtökön reggel 9 órától, a rendezvény kezdetétől láthat.

Közönség ugyan még nem volt, de e nélkül is olyan nagy sürgést-forgást figyelhettem meg, ami máshol kitesz egy egész rendezvényt – mesélte Horváth László. Rengetegen dolgoznak azon, hogy nyitásra minden a helyén legyen. Pakoltak a sátrakba, az elárusítóhelyekre, és a fesztivál melletti vidámpark is készen áll.

A sárkányrepülős elárult egy kulisszatitkot is. Sokan azt gondolják, a légi fotós ügyetlensége, hogy magából, illetve a gépéből is látszik valami a felvételen. Holott ezek a legértékesebbek, mert igazolják, hogy ember vezette gépből és nem drónnal készültek. Ilyenkor a pilóta egyik kezével irányítja a repülőt, a másik kezében ott a fényképezőgép, amivel ,,lövi” a fotókat.

Horváth László kiemelte, fentről a sportcsarnok egy diszkosz vagy pogácsaalakú építménynek néz ki, a felépült sátorváros pedig különleges élményt nyújt. Ezt közelebbről is megszemléli a fesztivál négy napja alatt, de ekkor már nem fényképezőgép, hanem sült kolbász lesz a kezében.

Kolbászkirálynőt ünnepelhet idén a fesztivál

A békéscsabai Juhászné Varga Borbála győzött a Csabai Kolbászfesztivál szárazkolbász versenyén.

A második a mezőberényi Kovács Árpád, harmadik a szintén mezőberényi Balázs Tamás lett. A nemzetközi versenyt Jaroslav Zaborysky nyerte, megelőzve a szintén szlovákiai Jasna Opauskát és a gyergyószentmiklósi Benedek Róbertet. A díjakat és a különdíjakat a Csabai Kolbászfesztivál megnyitójakor, október 24-én adják át.

Több mint száz kolbászt bírált a zsűri – hangsúlyozta Prohászka Béla, a Magyar Nemzeti Értékek és Hungarikumok Szövetségének elnöke, aki a zsűri elnöki tisztét is ellátta. A bírálók a külső megjelenésre (szín, forma), a metszéslapra, a termék állományára 10-10, az ízre 20 pontot adhattak.

A zsűri tagjai először egészben nézték meg a kolbászt, ahogy a boltokban, piacokon látják a vásárlók. A megvágása után nyílt meg a termék, látszott a hús és a szalonna aránya, a fűszerek összedolgozottsága. A kóstolásnál számított a termék karakteres íze, ugyanakkor a jó csabai kolbásznak ,,kerek” az ízvilága, tehát egyik fűszer sincs túlsúlyban.

Juhászné Varga Borbála elmondta, férjével közösen készítik a kolbászt, de azt a ,,sorozatot”, amiből már csak a versenydarab maradt meg, ő fűszerezte, egy kicsit csípősebbre a szokásosnál. A nyertes szerint a kolbászkészítéskor az a legfontosabb, hogy a nagysúlyú sertés legnemesebb húsrészei is belekerüljenek a termékbe. A fűszerezésnél kulcsszerepe van a házi, őröl pirospaprikának. Ők olyan kamrában tartják a füstről lejött kolbászokat, amelynek megfelelő a páratartalma, a szellőzése. A “kolbászkirálynő” hozzátette, a kolbászokat nem szabad magukra hagyni, törődni kell velük mindennap.

Hégely Sándor fesztiváligazgató kiemelte, az eddigi kolbászkirályok és helyezettek közül többnek jelentősen megnőtt kistermelőként a forgalma. Az is figyelemre méltó, hogy az utódok továbbviszik apjuk örökét. Kovács Árpád és Balázs Tamás édesapja is győzött már a Csabai Kolbászfesztivál szárazkolbászversenyén, a tudást pedig átadták gyermekeiknek.