Nagy Gyöngyi: Nem szabad elfelejteni mi történt november 4-én

Október 23-án az 1956-os forradalom kitörésére emlékezünk, november 4-én pedig elgyászoljuk annak vérbe fojtását. Nagy Gyöngyi történésszel, a Szőnyi Benjámin Református Általános Iskola tanárával 1956 ismert és kevésbé ismert nőalakjairól és a forradalmi történések viharsarki vonatkozásairól is beszélgettünk. De érintettük a Budavári Polgári szalon eseményét is, amelyen a vásárhelyi történész Wittner Máriával, egykori szabadságharcossal beszélget majd.

Fotó: Ács Helga/Vásárhely24.hu

Viharsarki Kanapé: Míg október 23-a a forradalom kitörésének ünnepe, addig november 4-e annak leveréséről szól. Utóbbi emlékezete mennyire van jelen a mindennapjainkban?
Nagy Gyöngyi:
Sokkal kevésbé tudják az emberek, hogy mi is történt ezen a napon, nem is kötik nagyon ’56-hoz, azt is mondhatnánk, hogy elsiklanak fölötte. Pedig nem szabad elfelejteni, hogy ezen a napon foszlottak szerte a remények a szabadságot illetően, amiért október 23-a óta nagyon sokan harcoltak, a fővárosban, és a vidéki városokban egyaránt. Sok visszaemlékező elmondta, hogy november elején még szervezkedtek, még nemzetőrséget akartak felállítani, de amikor a szovjet tankok november 4-én hajnalban elözönlötték az országot, akkor mindenki tudta, hogy minden további próbálkozás hiábavaló. Nagy Imre is ezen a hajnalon mondta el híres rádióbeszédét, bár amit mondott, az korántsem fedte a valóságot.

VK: Mennyire ismeri korunk embere ezeknek a történéseknek a háttérembereit: a fegyvert ragadó nőket és gyermekeket?
NGy:
Ma már egyre jobban benne él a köztudatban, hogy az ’56-os forradalomban mindenki részt vett, akinek fontos volt a szabadság, és ez alól nem kivételek a nők és a fiatalkorúak sem. Ők pedig sokszor férfiakat meghazudtoló bátorsággal és eltökéltséggel csatlakoztak egy-egy csoporthoz, ragadtak fegyvert, szállították vagy mentették a sebesülteket. A fiatalkorúak közül szinte mindenki ismeri Mansfeld Péter történetét, de vajon ismerik-e Misley Emesét, aki a Debrecenben elsőként eldördülő lövések áldozata lett 14 évesen, vagy ismerik –e azokat a fiatal fiúkat, akikre olyan hatással voltak az ’56-os események, hogy még évek múlva is mély lelki sebként hurcolták magukban, és végül idegileg annyira összeroppantak, hogy önként vetettek véget az életüknek. Az erdélyi Moyses Mártonra gondolok, akiből feltaláló, költő lehetett volna, ha a román Securitate nem lehetetleníti el a tanulmányait, vagy Bauer Sándorra (1952-1969), aki amint Moyses Márton (1941-1970) Brassó főterén, a Nemzeti Múzeum kertjében felgyújtotta magát.
A nők közül talán Tóth Ilona (1932-1957) története ismert a leginkább, aki szigorló orvosként, a Domonkos utcai kórház vezető orvosaként mentette a sebesülteket, ennek ellenére azzal vádolták meg, hogy fegyveres csoportot szervezett, és röplapok nyomtatását tette lehetővé, sőt társaival azon fáradozott, hogy megdöntse a rendszert!  Ő talán a forradalom egyik legtisztább és legártatlanabb szereplője volt, aki orvosként a hivatását teljesítette 1956 októberében-novemberében, és a kommunista rendszer fenntartói a legaljasabb bosszút ellene vitték véghez. Olyan koncepciós pert kreáltak az ő és néhány fiatal társa személye köré, amellyel az volt a céljuk, hogy a fiatalságot alázzák meg.

Gróf Andrássy Ilona (1917-1990) alakja is a múlt homályába vész, pedig ’56 kapcsán róla is lehetne beszélni. Ő ezekben a napokban a nemzetközi vöröskeresztes csomagok szétosztásában segédkezett (a második világháború alatt a Sziklakórház főápolónője volt, az ötvenes évek elején tért haza a Hortobágyról, ahová arisztokrata származása miatt telepítették ki), emiatt megjárta Kistarcsát, különböző börtönöket, végül több évet a kalocsai női börtönben raboskodott, egy időben éppen Wittner Máriával, aki mára az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik ikonikus nőalakjává vált. Őt ma már elég sokan ismerik, de ez nem a történelemtanításunknak az eredménye. Wittner Mária évek óta járja az országot, számos csoportnak elmesélte már a történetét, nekem is többször volt alkalmam vele találkozni, sőt több alkalommal kérdezőpartnere lehettem, és azt kell, hogy mondjam, hogy ma Ő az egyik leghitelesebb alakja a forradalomnak.

VK: Hol és mikor lesz a beszélgetőpartnered Wittner Mária?
NGy: A Magyar Asszonyok Érdekszövetségével 2020 februárjában a XX. század magyar nagyasszonyai címmel előadás- sorozatot indítottunk. Egy-egy előadásomban olyan asszonyokra igyekeztem felhívni a figyelmet, akik a keresztény értékrendjük mentén valamilyen módon segítették a hazájukat, vagy embertársaikat. Amikor Szőnyi Kinga elnökasszonnyal januárban terveztük az előadásokat, ’56- kapcsán mindkettőnknek azonnal Wittner Mária jutott az eszünkbe, aki igent mondott a felkérésünkre, így 2020. november 4-én a Budavári Polgári Szalonban vele fogok beszélgetni.

VK: Az ’56-os események alakításába miként kapcsolódott be a Viharsarok, illetve a viharsarki szereplők?
NGy:
1956-ban a vidéki városokban is nagyon sok esemény történt, szerencsére ezek is egyre elterjedtebbek, de e térséget illetően is ugyanazt kell mondanom, mint amit Tóth Ilona vagy Wittner Mária esetében. Ezeket a szereplőket azért ismerjük, mert a még élő ’56-osok nagyon sokat tettek azért, hogy az emlékük ne vesszen el. Tóth Ilona rehabilitálásáért Wittner Mária is kiállt. Wittner Mária a saját történetét maga ismertette meg az országgal. És a Viharsaroknak is van egy ugyancsak hiteles és ikonikus ’56-os alakja: Fekete Pál, aki küldetésének érzi, hogy ne csak az ő saját, hanem mások történetével, sőt az egész magyar történelemmel is megismertesse a mai fiatalokat. A békéscsabai tanárt 1956-ban a város a forradalmi bizottság vezetőjévé választotta, majd amikor november 4-én a szovjet tankok Békéscsabát is elérték, ő parlamenterként ment a szovjetek elé – kiválóan tud ugyanis oroszul – akik ennek köszönhetően nem lőtték szét a várost. Aki Fekete Pállal egyszer is találkozott, az a hatása alá került, mert Ő egy polihisztor és emellett humanista. Ő is óriási munkát végez még ma is ’56 emlékének ébrentartásáért: Békéscsabán létrehozott egy múzeumot (Fekete Pál Gyűjtemény), előadásokat tart, könyveket ír, egyszóval ő is, ahogyan Wittner Mária is, a két lábon járó Történelem és Emlékezet.

VK: Jövőre lesz a forradalom 65. évfordulója. Terveztek-e valami kiadványt vagy előadássorozatot erre a jeles alkalomra?
NGy:
A Magyar Asszonyok Érdekszövetségével közösen rendezett előadás-sorozat egy rendkívüli vállalkozás az Asszonyszövetség, és az én részemről is, hiszen egy húszéves jubileumot úgy ünnepelni, hogy havonta egy-egy elfeledett keresztény nagyasszonyt mutatunk be, nagyon mély elköteleződésről és szilárd értékrendről tanúskodik, amire véleményem szerint napjainkban óriási szükség van. Ezek az előadások pedig nem feminista előadások voltak, hanem mindig arra törekedtem, hogy az asszonyok lelkét, az embert mutassam meg a közönségnek. És szó szerint rendkívüli helyzeteket is megéltünk ebben az esztendőben, hiszen februárban még 40-50 embernek meséltem el gróf Andrássy Ilona történetét, de márciusban a koronavírus járvány miatt hozott intézkedéseknek köszönhetően már nem találkozhattam a közönséggel, így kisfilmek formájában juttattam el az előadásokat az Asszonyszövetségnek. Nagy áldásnak érzem, hogy szeptember óta ismét élőben tarthatom ezeket az előadásokat, és ha az Isten is engedi, jövőre az Asszonyszövetség ezeknek az asszonyoknak a történetét egy kiadványban is meg fogja örökíteni.