Velünk élő történelem – A Mi ’56-unk!

Munkámból adódóan is fontos szerepet kap manapság a mindennapjaimban 1956 szellemének ápolása, a helyi történések megismerése és megismertetése. Az utóbbi napokban jómagam is sokat tanultam, és nem kevésszer érzékenyültem el a megindító visszaemlékezéseket hallgatva. Bár ’56 és a megtorlás időszakának réme valahogy kimaradt a mi családi legendáriumunkból, mégis mélyen megérintett.

956

A Polgárok Békéscsabáért Egyesületének rendezvényét október 21-én, pénteken bonyolítottuk le pár hetes előkészületet követően. Az est célja a hatvan évvel ezelőtti forradalom történéseinek felidézése, valamint a hősök és mártírok előtti tisztelgés volt. Az eseménynek a Csabagyöngye Kulturális Központ Panoráma-terme adott otthont.

Dr. Kovács László elnök köszöntőszavait követően Nagy Erika, Tomanek Gábor és Vadász Gábor színművészek egy olyan zenés irodalmi összeállítást adtak elő a jelenlévőknek, amely sokaknak könnyeket csalt a szemébe. A magyar irodalom gyöngyszemei nem csak ’56 izzó őszéről szóltak, hanem a hazaszeretetről és magyar szabadságról is, amely fogalmak, érzések és értékek most a forradalom hatvanadik évfordulóján még inkább a középpontba kerülnek, és az emlékév rendezvényeinek köszönhetően a legfiatalabb generációt is megszólítják, megérintik.

polgarok11

Majd dr. Kerekes Attila képviselő mesélt arról, hogy gyermekfejjel miként élte meg ezeket az izgalmas napokat, amelyekről hosszú idő után végre lesöpörték gondos kezek a port, és egy sor részlet napvilágra került. A doktor úr előadását jómagam is időnként tátott szájjal hallgattam, mint egy kisgyerek, aki rácsodálkozik a körülötte lévő világra. Hátborzongató volt belegondolni, hogy azokban a félelemmel és izgatottsággal teli napokban mi játszódhatott le az emberekben.
A magyar történelemben zászlónk rengetegszer ázott vérben, és többször kényszerültünk járomba hajtani a fejünk, mégis eljött az a pont időről-időre, amikor a nép felkiáltott: „Elég volt!” Azután nem volt visszaút, mint a föltámadott tenger nem kímélte az elnyomót. A forradalmak tarthattak két évig vagy alig két hétig, olyan őrlángokká váltak az éjszakákban, amelyek örökké lobognak, példát mutatva a jelenkor és a jövő nemzedékének.

 Október 22-én, szombaton, a kerek évforduló előestéjén pedig a Jókai Színház előadására látogattam el, ahol abban a közel egy órában, amelyet a színház falai között töltöttem a nézőtéren, részt vehettem egy időutazáson. A zenés, fiktív elemekre és tényekre egyaránt építkező darabban egyaránt megelevenedett Bartus Gyula Életek árán és Sarusi Mihály Álompuszta című darabjának több jelenete. Majd zömében a helyi eseményeket idézték meg a színművészek és a színitanház növendékei a korabeli újságok beszámolóiból merítve. A kapocs mindvégig a színház volt, melynek munkatársai és színészei 1956 őszén aktív szerepet vállaltak a forradalmi bizottság munkájából.

Bevallom, engem a békéscsabai forradalmi események feldolgozása érintett meg a leginkább. Egy sor kérdés kavarog még most is bennem. Ezekről a korszakmegváltónak nevezhető eseményekről miért nem hallottunk!? Miért nem esett erről szó a történelemóráinkon!? Pedig tíz évvel ezelőtt, abban a gimnáziumban voltam végzős, amelynek falai között számos esemény lezajlott, mert korábban az épület laktanyaként funkcionált. Azt az épületet érte találat, a pincék falai pedig még talán ma is reszketnek az ott megbúvók vagy az ott bebörtönzöttek rettegésétől, amely egyenesen beleitta magát a téglákba.
Miért nem meséltek nekünk a hős Fekete Pál tanár úrról, aki megmentette a várost lélekjelenlétével egy vérontástól, aki mögött az öreg Rózsások álltak sorfalat mikor jöttek a szovjet tankok!? Mindezek a kérdések úgy merültek fel bennem, hogy egy olyan hölgy foglalt mellettem helyet, aki gimnazistaként maga is ott állt a tanár úr mögött, szinte gyerekfejjel élte meg ezeket az egyszerre felemelő, de ugyanakkor rettenetes eseményeket.

56

Az elbeszélések alapján szinte megelevenedtek lelki szemeim előtt azok a drámai pillanatok, amelyeket a város átélt azokban a napokban. Láttam a tankokat kővel dobáló csabaiakat a Jókai utcán vagy azt, ahogy a lánctalpasok végigvonultak a mai főutcán, az Andrássy úton. Aztán megjelentek előttem a főtéren lelőtt katonák és rendőrök. A félreröpült golyók nyomai is felidéződtek bennem, amelyeket már a két kezemmel megérintettem az ódon vaskapun a főtéren.

Az előadás végén nehéz volt bárkinek is megszólalni, sokan a könnyeiket törölgették, az idősebbek a folyosón és a lépcsőfordulókban mesélték egymásnak a maguk történeteit, de még most is szinte csak suttogva merték, mert beléjük még ezt plántálták.

Mi, akik már a rendszerváltás után születtünk, egy szabad országban láttuk meg a napvilágot. Viszont azt tudatosítanunk kell magunkban, hogy 1989 eseményei egy hosszú vajúdás után kerülhettek csak tető alá, és az a folyamat 1956 tizenkét dicsőséges napján vette kezdetét. Akkor még csak álom volt a szabad magyar köztársaság, de 27 éve ez az álom végre valósággá vált!
Köszönjük ’56 hőseinek, hogy egy ilyen országot hagytak nekünk örökül! S igaz a mondás, ahol a hősöket nem feledik, ott mindig születnek újak!

Képek forrása: Jókai Színház hivatalos oldala, behir.hu

Mia

Reklámok