Mártírok

Az elmúlt hét során úgy hozta az élet, hogy több mártír életútját is megismertem szűkebb-tágabb pátriámban. Az ő cselekedeteik nagyon megindítottak, főleg úgy, hogy a történelmi díszleteket ismertem nagyjából.
A következő bekezdésekben az ő emlékük és cselekedeteik előtt kívánok tisztelegni.

gyertya_nagy

A november hónap mindig is az emlékezés, a visszatekintés hónapja volt. November elsején tartjuk mindenszentek napját, az ezt követő nap pedig a halottak napja, amikor megtelnek a temetők sírjai, hantjai az emlékezés virágaival, koszorúival és mécseseivel.

November 4-e pedig pár éve nemzeti gyásznap amikor felidézzük, hogy az 1956-ban kitört forradalmat az akkori kommunista vezetés szovjet segítséggel szó szerint vérbe fojtotta, és az azt követő hónapok, sőt évek is üldöztetésről, testi és lelki kínzásokról, bebörtönzésekről, legrosszabb esetben pedig kivégzésekről szóltak.

November 4-én jómagam is részt vettem a Mány Erzsébet és Farkas Mihály ifjú mártírok emléktáblájánál rendezett koszorúzáson. Mikor megérkeztem a megemlékezés helyszínére, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen mély benyomásokra teszek szert az egykori laktanya falainál és a hősök sírjánál.

Valahol magamban mindig kicsit mérges leszek a végzős gimnáziumi történelem órák menetéért, mivel az érettségire való lázas felkészítésben elsiklunk olyan fontos mementók felett, mint a második világégés hátországainak története, a világtörténelemben is fontos szerepet betöltő 1956-os események vagy a rendszerváltást megelőző és követő bel- és külpolitikai történések. Talán ezért is történhetett, hogy a helyi és megyei ’56-os történések egy része kimaradt az olvasmányaimból. Fekete Pál személye még csak-csak ismerős annak, aki kicsit is érdeklődik a városa történelme iránt, de a tragikus sorsú Mány Erzsébet (21) és Farkas Mihály (26) történetét homály fedte előttem ezidáig.

MányFarkas

Ando György, a Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója beszédében elmesélte a két gyulai mártír szomorú történetét. Miután a szovjetek leverték a forradalmat, országszerte neki láttak a pufajkások a rendszer ellenségeinek felkutatásához. Mikor híre ment, hogy Gyuláról Gyulavári felé vették az irányt, jó pár fiatal és éltesebb korú sem volt rest, fegyvert ragadott az őrsökről, és minden rendőri ellenállás nélkül kivonult a hídhoz. A hatalom rettegett rendcsinálói végül nem dúlták fel a városrészt, de nem felejtettek. December elején a két fiatalt, akik buzdították társaikat az ellenállásra, de tűzharcban nem vettek részt, utolérte a diktatúra keze: börtönbe kerültek.

mányfarkas2

Ami a falakon belül várta őket, azt jobb nem ecsetelni. A leírások szerint február elején, kivégzésükkor már állni sem tudtak a lábukon, oszlopokhoz kötözve, emberi roncsként hajtották rajtuk végre a halálos ítéletet. A hajnali órákban a teherautók motorjai felbőgtek a Kazinczy utcai laktanya udvarán, a karhatalmisták sortüze pedig kioltotta életüket. Kaphattak volna kegyelmet, mivel nem vettek részt fegyveres összecsapásban, de a karhatalom célja az volt, hogy példát statuáljon, és végleg kioltsa a lázadók szívében pislákoló forradalmi lángot. Mány Erzsébet és Farkas Mihály a legifjabb halálra ítéltek voltak.

Mikor az igazgató úr a beszéde végéhez ért, körbenéztem. Meglett férfiak is a szemüket törölgették., őket is megérintették az elhangzottak. Egyszerre voltam dühös, döbbent és megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem. A fiú annyi idős volt, mint én. Előtte állt még az élet, és azért mert védeni próbálta az övéit, életét kellett vesztenie.

Miután a koszorúkat elhelyeztük az emléktáblánál, kimentünk a Berényi úti temetőbe, ahol a sírok előtt is leróttuk a kegyeletünk. Egy 21 éves korában elhunyt katona emléke előtt is főt hajtottunk. A megemlékezés végen, amelyen evangélikus és katolikus egyházi személyek is közreműködtek, minden jelenlévőhöz odalépett az immáron 59 éve eltávozott férfi testvére, és könnyeivel küszködve megköszönte, hogy több mint félévszázaddal később is számon tartja a testvérét a város. Néma csendben, gondolatainkba mélyedve léptünk ki a temető kapuján.

A múlt hétvégén pedig Győrben vettem részt egy konferencián. Mivel korábban még nem jártam a városban, és a szombat délután lazábbnak ígérkezett, eldöntöttem, hogy szétnézek kicsit a környéken. A Mosoni-Duna partján sétálva a szállás mellett, feltűnt, hogy a híd másik oldalán kecses templomtornyok nyújtózkodnak az égbe. Gondoltam magamban, hogy a templomok és a kupolás épületek egy szép városrészt sejtethetnek. Nem is tévedtem. Alig húsz perc sétát követően már macskaköves kis utcákon vezetett az utam fel a kilátóhoz és az úgynevezett püspökvárba.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megváltottam jegyemet a kilátóba, és a kacskaringós lépcsőket megmászva a város egyik legmagasabb pontjára merészkedtem, ahonnan csodás kilátás nyílt a Dunára, a Radó-szigetre és a történelmi város távolibb pontjaira is.

Győr2

Miután kellemesen elfáradva leereszkedtem a magasból, úgy döntöttem, hogy megtekintem a boldoggá avatott Apor Vilmos püspökös munkássága és mártírhalála előtt emléket állító kiállítást, amely zegzugos pincejáratokon keresztül a második világháború helyi borzalmait is elém tárta a német megszállást követő bombázásoktól kezdve egészen az oroszok kegyetlen térnyeréséig, amely a püspök halálához is vezetett.

Az erdélyi nemes családból származó egyházfi munkásságát Gyulán kezdte. Már ott is kivívta a hívek és a környezetének tiszteletét plébánosként, mivel a román megszállás idején kihasználva családi kötelékeit kegyelmet kért a helyi túszoknak a román király angol származású feleségének megnyerésével. 1941 februárjának végén még Gyulán szentelték püspökké, munkáját március 2-án kezdte meg a béke évtizedeiben pompás fejlődésnek indult Győrben. Bár az akkori Horthy-kormány hosszú évekig kitartott, és nem engedte a zsidó lakosság elhurcolását, a németek előrenyomulásával ezt a folyamatot nem lehetett már féken tartani. Azonban a püspök és társai, többek között nővére minden követ megmozgattak azért, hogy minél többek életét megmentsék a kárhozattól.

Apor

Politikai menekülteket és fedél nélkülivé váltakat bújtattak az ódon épület alatt. A rettegő emberek koffereken ülve várták, hogy jobb életet tudjanak kezdeni valahol távol a fegyverek zajától. A püspök és papjai két hordóra tett deszkából kialakított oltáron miséztek, és tartották a lelket a meghurcoltakban.

Azonban 1945 húsvétján a végzet utolérte a szent embert. Az asszonyokat és az elesetteket védve a rossz hírű orosz katonáktól, dulakodni kezdett az egyik felbőszült fegyveressel, aki halálosan megsebesítette. A püspök három golyót kapott, ezek közül egy, amely végül halálához vezetett, a hasfalába fúródott. Hiába látták el a lehető leggyorsabban, nem tudták már megmenteni, húsvéthétfőn tért meg az ő Urához.

Győr1

A mártírhalál, az alkalmi istentiszteletek helyszíne, az egyik lenti helyiségben felsorakoztatott kofferek sokasága különleges kisugárzással bír. Amikor lemerészkedtem a kofferekkel telezsúfolt terembe, a hideg végigfutott a hátamon. Mintha a falakba beleivódott volna az ott alkalmi menedéket lelők félelme és kétségbeesése. A tragédia helyszínén pedig mintha megállt volna az idő, még szinte látni ma is a falakon a célt tévesztett golyók helyét. Kis képzelőerővel bárki előtt megjelenhet a püspök, aki testét és lelkét feláldozva védte meg híveit a katonák erőszakosságától.
Apor Vilmost a Vatikánban 1997. november 9-én boldoggá avatta.

Hősök voltak ők mindahányan. Azt tették, amit a szívük diktált, és pont haláluk emelte ki őket a lealjasult világ rothadó színfalai közül. Így váltak egyszerre mártírokká és példaképekké. De egy szempontból sosem lesznek ők halottak, addig amíg megemlékezünk tetteikről, életútjukról.

Képek forrása: mult-kor.hu, csabaimerleg.hu

Mia

Reklámok