Emlékezzünk ’56 hőseire!

Sokfelé már tegnap este fellobbantak az emlékezés lángjai az 1956-os emlékműveknél, de országszerte október 23-a az a nap, amikor fejet hajtunk azon hazánk fiai előtt, akik voltak olyan bátrak, hogy fegyvert ragadtak azon az izzó őszön, és megkísérelték a lehetetlent: szembefordultak a Szovjetunióval.

okt23

A forradalom előszele

Immáron 58 éve annak, hogy a második világháború lezárását követően 11 évvel, a Rákosi-rendszerben alaposan megtépázott, új belpolitikai rendszerrel ismerkedő honfitársaink megelégelték az elnyomást, és vették a bátorságot, hogy a szovjet csapatok kivonulását, szabad választásokat, többpártrendszert és a politikai foglyok szabadon bocsátását követeljék többek között. A kitörni készülödő forradalom lángja megérintette az egyetemi ifjúságot is, a fiatalok is kivették részüket a már történelemnek számító megmozdulásokon. Szószólóik szerte az országban feltüzelték a hangulatot, és tömegeket mozgattak meg. De a legjelentősebb események zöme a fővárosban zajlott.

Október 23. – “Megmozdult a föld!”

Szegeden bő egy héttel a pesti tüntetés előtt megalakult a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Országos Szövetsége. Ők fogalmazták meg az “Ifjúság 16 pontját”, melyben a politikai szabadság kivívása mellett egykori nemzeti jelképeink, mint zászlónk, címerünk és nemzeti ünnepeink visszaállítása is szerepelt. Kezdeményezésükkel a lengyelek mellett is kívántak szolidaritást kimutatni, de már a kezdetektől kezdve ott feszült a levegőben a láncok lerázására való kísérlet is.
Október 23-án az összegyűlt tömeg a Petőfi-szobortól vonult a Bem térre. A tömeg egy része azonban a Városligetnél ledöntötte a rendszer szimbólumának minősülő Sztálin-szobrot, míg mások megostromolták a rádiószékházat, mert Gerő elítélő beszéde alaposan felbőszítette őket. A magyar államvédelmi rendőrség ekkor nyitott tüzet a tömegre. Ez még inkább olaj volt a tüzre.

Lángba borult az ország

Másnap fegyveres gócok alakultak ki Budapest több pontján. A Széna téren és a Corvin közben is ropogtak a fegyverek, sok tizenéves is csatasorba állt, és csatlakozott a harcokhoz. Október 24-én hajnalban a szovjet honvédelmi miniszter parancsára a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Harckocsik sorakoztak fel az Országház körül, valamint a hídfőknél és a legfontosabb útkereszteződéseknél is. A felfegyverzett forradalmárok válaszul a város több pontján barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok. Nagy Imre, frissen megválasztott miniszterelnök még aznap a felszólította a felkelőket a harc beszüntetésére, és közölte, hogy a Szovjetunió kész visszavonni csapatait. De időközben a forradalom már végigsöpört az országon, több vidéki városban is “feltámadott a tenger”. Az igazán véres fordulatot az események sorában az hozta, mikor október 25-én a Parlament előtti téren összegyűlt fegyvertelenekre tüzet nyitottak a Földművelésügyi Minisztérium és más környező épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei. Csavar volt a történetben, hogy közülük sokakat a tüntetőkhöz átállt szovjet katonák szedtek le. A vérengzés 61 áldozatot követelt, és mintegy 300-an sérültek meg az ENSZ jelentései szerint.

“Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”

Sajnos a november eleji végkimenetelről is valamennyien tudunk. Vérbe fojtották a forradalmat. Külföldről hiába kértek a forradalmárok segítséget, nem kaptak. November 4-én a Budapestre bevonuló szovjet csapatok leverték a magyar népfelkelést, amely a kommunista párt hatalma és a Szovjetunió ellen irányult. Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc nyilatkozatot bocsátott ki, amely szerint november 1-jén megszüntették kapcsolataikat Nagy Imre csoportjával, valamint bejelentették a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Szolnokon. Nagy Imre segítséget kért az ENSZ-től utolsó rádióbeszédében, majd társaival a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket.

56gyoztunk

A rettegés évei és a forradalom emlékezete

A pár napos tündöklést több mint félévtizednyi pokol váltotta fel. A felkelésben résztvevőkre és vezetőikre sok esetben halálbüntetés, évekig tartó fogság vagy megaláztatások sora várt. Sokakat internáltak, másokat munkatáborokba vittek, de sokan tartva a vendettától külföldre menekültek. A nyolcvanas évek végén vették igazán kezdetüket az úgynevezett rehabilitációk, amelyek során a mártírok emléke előtt méltóképp tiszteleghettek hozzátartozóik és mindazok, akik átérezték az ’56-os történések fontosságát. Hónapokkal a rendszerváltás előtt, 1989. június 16-án temették újra Nagy Imrét és társait, július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa pedig Nagy Imre és társainak ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket. Ugyanezen a napon halt meg Kádár János, a kommunista rezsim vezetője. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”. A forradalom évfordulóján, 1989. október 23-án kiáltották ki a köztársaságot a Kossuth téren. A kettős évfordulót az 1990. évi XXVIII. törvény iktatta a nemzeti ünnepek sorába.

Sokszor a történelemórákon elsiklunk apró részletek felett, felületesen ismerjük meg többek között 1956 történéseit is. De csak akkor tudjuk igazán megérteni, hogy miért is nemzeti ünnep október 23-a, hogyha egy kis időt szánunk arra, hogy utánaolvassunk, jobb esetben pedig meghallgassuk az anekdotákat azoktól, akik megélték azokat az izzó napokat a fővárosban vagy vidéken.
Ha csak egy percre is, de ma gondoljunk mindazokra, akik lassan hat évtizede lukat ütöttek a Szovjetunió testén, és a vérüket adták a hazáért! Tisztelet a hősöknek!

Képek forrása: kormany.hu

Mia

Reklámok