Bakelit Plusz – egy korszak zárása

Rendhagyó módon folytatódik interjúsorozatunk, amelyben Márton Imrével, a Nekem 80 Bakelit volt felelős szerkesztőjével beszélgetek. Mint arról korábban írtunk, március 7-én éjfélkor befejezte sugárzását a Radio Ice, így a Bakelit műsor is megszűnt. Talán sokak mögött űrt hagyva, igyekszünk ezt egy utolsó “adással” pótolni, amelyben a műsor 9 évfolyamos története terítékre kerül, és közben még zenét is hallgathatunk.

DSCF3728

Jöjjön az East: Elrejtettél a szívedben száma, amely Pálvölgyi Gézának a szerzeménye. Ezt a számot nagyon sajnálom, hogy kimaradt a műsorból, de nem minden kerül időbe az embernek a látókörébe. Nem mondom, hogy nem ismertem, és nem hallottam, de kezdetben valahogy nem volt rám hatással, és mikor más műsorokat állítottam össze, akkor találtam rá, de már nem fért bele.

– Honnan kezdődött a Bakelit, hogyan kerültetek a Radio Ice-hoz, és hogyan alakult ki ez a műsor?

– Ez a műsor abból az apropóból indult, hogy nekem elég sok bakelit lemezem van, több száz, talán inkább ezerhez közel, mint száznál több. 8 évvel ezelőtt, akkor is az ember ritkábban hallgatott bakelit lemezt, mert annak egy más miliője van, más szokásrendszere, ott lerakod a lemezjátszót, leülsz, fölrakod a lemezt, azt megtisztítod, ezek ilyen szertartás szerű dolgok szinte, és akkor hallgatod. A bakelit lemezek közül a hosszabbak nagyjából 25-30 percesek, a rövidebbek 20 perc körüliek, tehát nem olyan, mintha egy MP3-ast elindítasz és 1000 órán keresztül megy a zene, itt fel kell kellni, cserélgetni kell, megfordítani. Azon töprengtem, valahogy kellene ezeket a lemezeket hallgatni, talán kitörés lehetne egy ilyen műsor, szerintem egy jó pofa ötlet. Akkor itt már hallatszott sokfelől, hogy ennek egyfajta nosztalgiája van, ún. most retro jelzővel illetik, de akkor inkább nosztalgikusan gondoltak vissza a bakelit korszaka. Például Ausztriában, Németországban elindult a lemezjátszók forgalmazása ismét, és a hanglemezek, a bakelit hanglemezeknek, vagy vinil inkább, nem is bakelit, mint Lőrincz Pistától, az egyik vendégünktől megtudtuk, hogy ezek vinilek, nem pedig bakelitek, de hát a bakelit az stilszerű volt. A másik kapcsolódási pont volt, hogy én jó néhány évig tévéztem, és hogyha a médiával kapcsolatba kerülsz, akkor nagyon nehéz ebből a bűvkörből kikerülni. Megszoktad azt, hogy műsorod volt, hogy figyeltek rá, és megszoktad azt, hogyha ott valamit mondtál az éterbe, vagy a képernyőn keresztül, akkor annak valamilyenféle hatása lehetett emberekre, vagy visszahatott rád. A tévé után a rádiót még nem próbáltam, leszámítva persze a kollégiumi rádiókat, amit a főiskolán és egyéb helyeken elkövetett az ember. Próbáljuk ki. A Radio Ice akkor indult, beszéltem a szerkesztőkkel, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk, és akkor ott az indulási szakaszban – ekkor még netrádióként működve – csináltunk egy próbaadást. A próbaadás után kicsit átgondoltuk, hogy mit kellene változtatni rajta. Épp az első műsorba, a kísérleti műsorba nem mást hívtam meg, mint Szabó Jenőt, Isten nyugosztalja, aki egyik nagyja volt mind a lemezhallgatásnak, a lemezgyűjtemények birtoklásának, másrészt pedig a készülékek készítésének, tehát önmaga csinált lemezjátszókat, erősítőberendezéseket, hangfalakat, és nagy presztizs övezte az ő munkáját itt Makón. Nyilvánvaló, az más szisztémában történt, akkor azt a formát követtük, hogy volt a beszélgetés, utána mondjuk 5-7 percenként indult egy főzene. Ahogy visszahallgattuk ezt a műsort, akkor egy picit üresebbnek tűnt, és erre lett az a döntés, hogy próbáljuk meg úgy, hogy a beszélgetések alatt is menjen háttérzene. Természetesen, ezek csak árnyalataiban szólalhatnak meg és csak egy-egy dallamot lehet néha felismerni, de mégis egy folyamattá teszi a műsort, talán lehet élvezhetőbbé is az egész 50 percet. A következő műsor, ami már 2006 decemberében készült el, Karácsony után dr. Keczel Tamással, akkor már ezt a szisztémát követtük. Persze az elején többen készítettük ezt a műsort, többen ültünk benne, hiszen ha vendég volt a műsorba, akkor volt egy ember, aki a technikai berendezéseket kezelte, volt, aki a lemezeket cserélte, és volt, aki beszélgetett, később ezt tudtuk fejleszteni. Gulácsi Feri ebben az időben itt, a Radio Ice-nál dolgozott, és vele kezdtük el a Bakelitet csinálni, utána elindult, elkezdődött ez a folyamat, és műsorról műsorra mindig egy picit változott, amíg a végső formáját fölvette.

DSCF3736

A szinfonikus rockzene egyik megtestesítője, az Electric Light Orchestra: Livin’ Thing szerzeménye következik. Az ELO brit popzenekar a ’70-es években startolt el, és talán ez az “Élő dolog” volt az egyik legnagyobb slágerük, illetve a New World Record című albumuk összességében mind a tengerentúlon, mind pedig Európában óriási siker volt.

– Neked honnan jött a zenével való kapcsolatod, nyilván gondolom gyerekkorból, családban esetleg ilyen irányultságú volt-e…

– Senki nem zenélt a családban, én viszont a Bartók Béla Ének-Zenei Általános Iskolába jártam, ott azért tudvalevő volt, hogy minden nap volt énekóra. Valamilyen szinten a zene akkor kezdett el megérinteni, ez mindenképpen igaz. Akkor néhány évig a furulyával, majd utána egy fél évig Pintér Ferenc zenekarában a mélyszárnykürttel ismerkedtem. Utána viszont érdekes mód abbahagytam a zenélést, viszont a zenével való kapcsolatom, érdeklődésem fennmaradt. Körülbelül hetedikes lehettem, amikor megvettük az első lemezjátszót, azt hiszem egy Karácsonyra kaptam, kapta a család, vagy vette magának, már nem emlékszem, de a szüleim nem nagyon hallgatták. Idejük se volt, jó néha egy-egy Hofi lemezt esetleg meghallgattak, hogyha megvettük, de épp a prózai dolgok, vagy a humor, hogyha Hofinál maradunk, az századszorra hallgatva már kevésbé lepi meg az embert, hogy mit fog mondani, milyen fordulatokkal rukkol elő. Ettől kezdve elkezdtem gyűjteni, és kapni is a lemezeket az akkori lehetőségekhez mérten a hazai dolgoktól elstartolva, később ahogy a középiskolás korszak beköszöntött, már nyilvánvalóan elkezdődött az a vonal, amelyet a műsorban nagyon sokan elmondtak, és ez természetes: Indulás Szabadkára! Ott egy egészen más zenei világ köszöntött ránk, szinte a nyugat teljes zenei áradata. Néha érdekes módon talán le is értékelődött a hazai, amibe persze akkor is nagyon sok értékes darab volt és sok ún. egynyári sláger, de ez ugyanúgy nyugaton is megvolt. Visszatekintve nagyon sok mindenben párhuzam volt, csak a miénk egy zártabb világnak számított. Makón, a villamossági boltba elsősorban csak hazait, másodsorban pedig azt a kevés, nagyon szőrmentén behozott néhány Jugoton lemezt és a Dum Dum India-nak néhány kiadását lehetett kapni. Talán az első legjelentősebb ez a Dum Dum India volt, amikor beköszöntött a Beatles-nek a kék és a piros dupla albuma, amit kiadtak, ezeket szinte pult alól lehetett megszerezni, mert kuriózumnak minősültek. A minősége nagyon változó volt a Jugoton és a Dum Dum India lemezeknek, viszont a magyar lemezek jó minőségűek voltak, tehát maga az elkészítése az nagyon jó minőségbe történt. Nyilvánvaló, hogy az ember fiatal korában nem a komolyzene felé fordult, annak ellenére, mint utaltam rá, hogy én a Bartókba sok komolyzenét hallgattam, és azóta számos olyan van közülük, ami visszaköszönt és ma már nagyon szívesen hallgatom. Épp a Bartókos korba visszanyúlva a Sarastro áriája Mozart Varázsfuvolájából, az akkor startolt el valahogy bennem és azóta is, hogyha komolyzenei dolgokat kell előszedni, akkor az a topban szerepel nálam, és Gregor József tolmácsolásában pedig különösen egy nagyon érdekes és nagyon impozáns megjelenítése annak a zenének. A főiskolai tanulmányaimat Szombathelyen végeztem, ott megint egy extra hatás érte az embert, hiszen többször fölmerült a műsorba is, hogy a ’80-as években elvoltunk a nyugattól vágva, és nem nagyon jelentkeztek nyugati zenék, valamelyest itt azért Jugoszlávián keresztül szűrődtek be, de azért nem volt jellemző. Nekem erről egész más élményeim vannak, hiszen Szombathelyen az osztrák hármas zenei adó szinte a legújabb zenéket sugározta, sőt klipeket adott az osztrák tévé, az ORF és így egyszerű volt ezeket látni, átélni. Csináltunk kollégiumi rádiót, diszkózgattunk, ami a bulihoz, fiatalsághoz, csajozáshoz hozzátartozott, nyilvánvaló, így volt kerek, és így volt szép. Közben, így utólag sajnálva, ekkor a lemezállományom egyrészét is lecseréltem, ugyanis voltak olyanok, melyeket kicsit úgy érzett az ember, hogy ciki, például Boney M. Mikor új zeneként a diszkókban játszották, középiskolás korában bulizott rá az ember, viszont mikor már “intellektuális” főiskolás lett, akkor már nagyon ciki volt Boney M-et hallgatni. Ma szinte már bánom, hogy nincsenek meg azok a lemezek, mert úgy lenne kerek és teljes a gyűjtemény. Nagyon sokat antikváriumban eladtam, akkor még lehetett és volt rá kereslet. A ’80-as évek végén épp a zenével, az aikidoval való kapcsolatának révén az ember többször járt a vasfüggönyön túl is, és onnan egész más lemezeket hozhatott be, extra leszállítás, extra árajánlatokkal, mert ott már akkor ismerték azt, hogyha fél éve adták ki a lemezt, akkor már le volt árazva és majdnem féláron el lehetett hozni és így jó néhány nyugati lemez is bejutott hozzám és a gyűjteményembe. Budapesten, a ’80-as évek második felében már voltak boltok is, amelyek erre szakosodtak, például a Gramofon bolt, amely Németh Oszkár, a Fonográf együttes dobosának tulajdonában állt, ők meg aztán tényleg nagytételbe hozták be, de mondhatnám Szombathelyet is, ahol pedig a Lord együttes vezetője, Vida Feri működtetett hasonló boltot.

DSCF3767

A Boston együttes számomra a kedvencek között van, például a legnagyobb számuk a Don’t look back. Lehet ez egy memento is, akár a Bakelitre levonatkoztatva, hogy ez elmúlt, és ha túl vagyunk rajta, akkor menjünk tovább előre, ne pedig csak hátrafelé nézzünk.

– A bakelitgyűjtés ma aktív része az életednek?

– Azt nem mondanám, hogy aktív. De különben az is nagyon érdekes volt, hogy többen voltak, akik azt mondták, hogy eljövök a műsorodba, itt van a gyűjteményem, rakd össze belőle az anyagot. A műsor végén, mikor vissza akartam adni a lemezeit, közölte, Isten ments, ne hozzam vissza. Így voltak, akik ideadták a gyűjteményüket.

– Otthon bakelitet hallgatsz, hallgattok?

– Néha szoktunk. Ugye hozzátartozik, hogy ezek a komplex lemezlejátszók valamelyest divatba jöttek, amelyre mondjuk ki, igényes gyűjtő nem teszi fel a minőségi lemezeit, de van egy-két olyan lemez, amit fölrakunk, ami már százszor futott. Nem annyira mindennapos, nyilván, sokkal egyszerűbb egy CD-t betolni, de egy bakelit azért egészen más. Valemennyire még a CD is próbálja ezt a hangulatot visszahozni, de mikor egy zenékkel teli pendrive-ot előveszel, és azt mondják, hogy ezen van 52 album, 2000 szám, és akkor megnézed, hogy milyenek a borítók, ott nincs mit megnézni. Nincs borító, vagy lehet, hogy a gépen meg tudod tekinteni, de teljesen más feelingje van annak, amikor ott van az album a kezedben, kinyitod, olvasható, kezelhető. Ez egy teljesen más korszak, egy más hangulat.

Következő számunk Jeff Wayne: Világok harca című filmzenéje. Ennek a története talán oda nyúlik vissza, hogy középiskolás koromban az Újvidéki Rádiót hallgatva valamelyik este volt a hetek listája, és ott nagyon sokáig vezette a slágerlistát.

– A Bakelit műsorra visszatérve, megtudhatunk-e statisztikai adatokat? Hány vendég volt, hány zene?

– A zeneszámmokkal nehezebb, ott maximum egy szorzási művelettel lehet körülbelül bekalibrálni. 9 évfolyam futott, amelyből az első rövid, kísérleti jellegű, illetve az idei év megint egy viszonylag szolíd időszak volt. Durván 150-en vendégeskedtek nálunk. Azt hiszem, ez nem kis szám összességében, hiszen ezt megszervezni, előkészíteni nem kis munka. Egy idő után nehéz volt minden hétre vendéget szervezni, hiszen közbe is jöhetett valakinek valami, életszerű helyzet, és akkor elkezdtünk ilyen évszámos műsorokat, tartalékműsorokat készíteni, vendégek nélkül. 2009 táján pedig bevezettük a második köröseket, voltak olyan vendégeink, akikkel azért kellett befejezni a műsort, mert a műsoridő lejárt, pedig még sok érdekes dologról tudtunk volna beszélgetni. Ekkor elkezdtük visszahívni a vendégeket. Ha ezt így összeadjuk, akkor az még közel plusz 50 műsor. De volt olyan is, aki többször visszajött, azt hiszem, a csúcstartó nem más, mint Limara, Libor Mária gasztroblogger, akit ötször hívtunk meg. Szerettük meghívni, mert vele sok mindenről lehetett beszélni, sütésről, főzésről és mindig meg is lepett minket. Összesen 377 műsort készítettünk, én ebbe mindegyikbe benne voltam, míg a többiek azért előfordult, hogy nem, hiszen amellett, hogy Gulácsi Feri dolgozott mellettem talán a legtöbbet, de Szommer Gábor és Sas Zsolt is közreműködött a műsorok összeállításában. Ha ezt a 377-et felszorozzuk 15-tel, akkor nagyjából ennyi zene szólalt meg a Bakelitben, amiben akadtak visszatérők is.

DSCF3787

Végül a XXI. századból szólaltatjuk meg a Gringo Sztár: A régi szép idő új slágerét. Ha az utóbbi két zenét egyfajta szintézisbe próbáljuk állítani, akkor azt üzenhetnénk, hogy a múltunkat ne felejtsük el teljesen, de talán ne hiába valóan merengjük rajta. Vannak olyan értékek, amire érdemes odafigyelni, és néha ebből a múltból erőt is meríthet az ember.

A Viharsarki Kanapé szerkesztősége köszönetét fejezi ki a Nekem 80 Bakelit szerkesztőinek és munkatársainak, hogy betekintést engedtek az elmúlt 9 évfolyam kulisszatitkaiba, és megosztották velünk múltjuk egy igen értékes darabját.

Dani

Képek forrása: Viharsarki Kanapé

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s